Sediánszky Nóra legújabb rendezése érzelmi hullámvasútra invitálja a nézőket. 

Az Etűdök elképzelt érzésekre legközelebb március 7-én látható az RS9 Színházban, ahol az intim tér különösen élesen rajzolja ki az előadás egyik alapkérdését: mi történik akkor, amikor önmagában az érzelmek kifejezése megváltoztatja a viszonyt? A szó itt nemcsak elhangzik, hanem cselekszik is.

Fotó: Juhász Éva

A különböző terekben és időkben játszódó jelenetek ugyan eltérő atmoszférát teremtenek, ám a „jelmez” mindvégig ugyanaz marad: a férfi és nő, a kimondott szó és annak performatív következménye. Ez adja a jelenetek kohézióját is: ahogyan a kifejezett – bár olykor csak elképzelt– érzések cselekvést hajtanak végre a szereplőkön, s általuk rajtunk, nézőkön is.

Otthonán, az RS9 Színházon kívül több különböző helyszínen is látható volt az előadás (Eötvös 10 és a pécsi Escargo Szobaszínház), ami rádöbbentett, hogy a szín nem pusztán háttér, hanem aktív formáló erő is lehet. Az RS9 intimebb közelsége különösen érzékenyen rajzolja ki a férfi–női dinamika rezdüléseit: a távolság és a közelség itt nem metafora, hanem fizikai tapasztalat. A néző nem kívülálló, hanem szinte a jelenet részesévé válik. Ezzel szemben az Eötvös 10 nagyobb tere másfajta fókuszt eredményez: ott az érzelmi viszony inkább képpé szerveződik, míg az Escargo Szobaszínházban a pillanat törékenysége kerül előtérbe. így a különböző színpadok nem egyszerűen technikai variációk, hanem az előadás értelmezésének különböző lehetőségeit is kirajzolják. A darab intertextuális rétegeiben pedig nem csupán idézetként, hanem érzelmi mintázatként sejlenek fel ismerős irodalmi és filmes motívumok.

E lecsupaszított és újraöltöztetett szerepeket látva felmerül a kérdés: hol „hazudik az esztétika”? Talán ott, ahol a forma elfedi a bizonytalanságot, ám a próba megtekintése során vált igazán világossá, hogy az előadás nem az esztétikai tökélyre törekszik, hanem a pillanat igazságára. Ahogy a próbán is a kisebb bakik, a spontán gesztusok és a törékeny egyensúly nem gyengeségként, hanem az élő jelenlét bizonyítékaként hatott.

Az Etűdök nem lezárnak, hanem működésbe lépnek: a nézőt is bevonják abba a folyamatba, amelyben az érzés kimondása már önmagában tetté válik. A közelség itt nem romantikus állapot, hanem kockázat: ez is adja a tétjét.

Úgy vélem, ez lehet a kulcsa annak, hogy az előadás korosztálytól és kulturális háttértől függetlenül érthető, és gondolkodásra késztet. Nem a történetek ismerőssége, hanem azok pillanatnyi igazsága válik meghatározóvá – és éppen ez az, ami újra és újra „mozgásba hozza” nemcsak a szereplőket, hanem a nézőt is.

 A cikk szerzője: Rumi Enikő (a szerző oktató a Pécsi Tudományegyetem Romanisztika Intézetének Spanyol és Iberoamerikai Tanulmányok tanszékén)