A Pécsi Balett kardozós előadása le kívánja bontani a balett és a populáris műfajok közt húzódó határokat, azonban a kísérlet sikere korántsem egyértelmű.
A balett köszöni szépen, jól van. Bizonygatás, popularizálás, mentegetőzés, akrobatikus elemek nélkül is. Ezért érthetetlen, miért gondolta a Pécsi Balett három testőr adaptációja, hogy mindezeket magára kell erőltetnie a siker érdekében. Megengedem, nem egyszerű színpadra adaptálni Dumas monumentális történelmi tablóját, és egy olyan világban, ahol — Louis Garrel-t idézve — már a franciák kapcsolata is ,,très maigre” az eredeti regénnyel, nem kérjük számon a könyvhöz vagy a valós történelmi eseményekhez való szigorú ragaszkodást, ami egyébként nem is feladata egy táncos adaptációnak. Feladata lenne azonban közvetíteni azokat az értékeket és kapcsolódási pontokat, amelyek mentén a néző azonosulni tud a történettel. A Nemzeti Táncszínház színpadán tegnap lezajlott produkció ebből a szempontból vizsgálva sajnos több sebből vérzett.
Fotó: Unsplash
Mindjárt az első rendkívül elidegenítőleg ható elem maga a zene: értem én, hogy a modernizálás szándékával nyúltak a történethez, azonban Riederauer Richárd elektronikával telepakolt zenéje kizökkent és elidegenít — csupán nagyon ritka pillanatokra korlátozódik az az érzésünk, hogy a zene szervesen összekapcsolódna azzal, ami a színpadon történik és vinné magával a történetet, vagy legalább jó aláfestő score módjára magával ragadná a hallgatót. A Kincsem híres báli jelenete juthat eszünkbe, ahol a steampunk jelmezekbe bújtatott szereplők 19. századi környezetben, Hrutka Róbert elektronikus zenei elemekkel aláfestett művére keringőznek, csakhogy abban az esetben sokkal hitelesebb volt az összekapcsolódás múlt és jelen, valóság és történelem között, nem utolsósorban azért, mert a néző képes volt érzelmileg teljesen bevonódni a ,,mesébe”. Nem ez a helyzet most azonban.
Fotó: Unsplash
Hasonlóan a filmadaptációk többségéhez, a Pécsi Balett előadása is a regény első felét használja az előadás szüzséjéül, ami alatt az ifjú D’Artagnan első sikeres kalandját, vagyis a királyné gyémántrezgőinek visszaszerzését értjük. Jó jó, a gyémántrezgőkből sok feldolgozásban nyakék lesz, elvégre az látványosabb, és könnyebb is kezelni, mint kelléket. Amit azonban a Pécsi Balett rendezői, dramaturgjai láthatóan elfelejtettek, az az, hogy a küldetés egy az őt illető vádakban ártatlan királyné becsületének a megmentéséért indul, nem pedig egy vétkes királyné hibájának az eltussolásáért. A két dolog nem ugyanaz. Ami például a könnyen elcsábuló Chevreuse hercegné, alias Marie Michon esetében karakterének egy szerethető, bohém vonása, az az országot, a királyság becsületét is szimbolizáló királyné esetében nem merülhet föl, mint a bonyodalmat elindító tényező. Amit a történelemből tudunk, és amire Dumas is utal saját fikcionalizált verziójában, az az a tény, hogy Ausztriai Anna és az angol Buckingham herceg többször is találkoztak hivatalos udvari eseményeken, bálokon, illetve 1625-ben Amiensben egy kerti séta során néhány percre kettesben maradtak. Ausztriai Anna azonban azonnal szólította udvarhölgyeit, és így véget vetett a kínos tête-à-tête-nek. Mivel a herceg kora szép emberének számított, és a krónikák szerint színpadias könnyeket ejtve búcsúzott másnap az udvartól, a franciák (köztük a király) érthető módon felháborodtak, azonban a királyné becsületéhez nem fért kétség. A néző szempontjából mindebből annyi a fontos, hogy az alapfelállás szerint van nekünk egy szép, de magányos királynénk, akit ellenséges intrika vesz körül az udvarban: a szerelmes reményeiben csalódott bíboros bosszújával üldözi, így végül alaptalan gyanú céltáblája lesz, és noha ártatlan, válás és trónfosztás fenyegeti. Hogyne azonosulna hát könnyen vele a nyájas olvasó, és hogyne drukkolna azontúl D’Artagnannak és barátainak, hogy küldetésükkel célt érjenek! Ehhez képest a Pécsi Balett előadásában azt látjuk, hogy a kezdetben méltóságteljesnek és komolynak tűnő királynét (Kócsy Mónika) egy perc leforgása alatt elcsábítja a hitvány és súlytalan jellemként bemutatott Buckingham, José Blasco Pastor humoros elemeket sem nélkülöző alakításában. Az ezt követő bonyodalmakba nehéz nézőként morálisan bevonódni, hiszen eredetileg az ármány áldozatául esett ifjú királynéért, illetve a vele szemben kifogástalan gentleman-ként viselkedő szerelmes Buckinghamért izgulhattunk volna, azonban a színpadon látottak most egy B-kategóriás ún. ,,kardozós-baszós” kalandfilm narratíváját idézik.
Nem egészen igazságos talán egy táncos darab esetében ennyire elidőzni magán a szüzsén, hát lépjünk tovább a táncra. Meglátásom szerint indokolatlanul sok akrobatikus elemmel tűzdelt, ám sok helyütt kiemelkedő teljesítményt nyújtó produkciót látunk a társulat táncosaitól. D’Artagnan (Matola Dávid) és Constance (Rónaki Nina) pas de deux-i rendkívül magával ragadóak és bájosak, amihez a fiatal művészek mimikája, átélt alakítása is hozzájárul. Egyszerre játékos és gyermekien ártatlan a két fiatal között szövődő szerelem, ezt a mozgás minősége kiválóan érzékelteti. Szintén jól eltalált koreográfia a három testőr, Athos, Porthos és Aramis bemutatkozó tánca: a pas de trois kidomborítja jellemük eltérő, mégis egymást kiegészítő vonásait, érezhető köztük egyfajta kémia: Tuboly Szilárd, Koncz Péter és Szabó Márton láthatóan olajozottan működnek együtt a színpadon csapatként. Ahogy Buckingham jellemét az alkotók jócskán leegyszerűsítették, úgy az egyik legkomplexebb karakterét, Richelieuét is: ez a fajta leegyszerűsítés nem hagy sok teret a táncosnak, Balogh Csongor azonban ezt a számára hagyott szűk teret igyekszik kitölteni élettel, nem is egészen sikertelenül. Mozdulatai kétségkívül repetitívek, és kissé didaktikusan sulykolják a nézőbe a hivatásával meghasonlott bíboros ,,hatalomra éhes”, ,,ármánykodó” voltát, ám az alakítás expresszív ereje mégis magával ragad bennünket. Ki kell még emelnünk Karin Iwata precízen megformált Miladyjét, akit az előadás a bíboros ,,rossz szellemeként” mutat be, ez különösen hangsúlyos abban a jelenetben, amelyben mintegy az íróasztalánál ülő Richelieu feje felett lebeg. Maga a király, Varga Máté alakításában szintén jól eltalált figura: mindig éppen kezdené megtalálni a saját hangját, és élvezni egy kicsit az életet, amikor Richelieu váratlan betoppanása megbénítja, majd visszazökkenti rosszkedvű uralkodói mivoltába.
Látjuk tehát, hogy táncos fronton sok ígéretes mozzanat van a darabban, jó humán alapanyaggal dolgozhattak a rendezők, azonban mindez nem menti meg az előadást attól, hogy végtelenül egysíkú legyen. A gárdisták gonoszak és elvetemültek, a testőrök jók és gálánsak. Buckingham hitvány kéjenc, a bíboros egy tehetetlenségében ármánykodó Jago. A lányok könnyűvérűek, a fiúk szeretnek kardozni. Aki erre azt mondja, hogy Dumas karakterei sem éppen háromdimenziósak, az aligha olvasta el a close reading elvét alkalmazva az egész regényfolyamot. A színpadot figyelve az önmagukat teljesen komolyan vevő nagy heroikus-giccses kardozós tablók, és az olyan abszurd komikus jelenetek között, mint a testőrök kúszása-mászása a hercegi hálószoba ágya alatt, valahol elveszítjük a kapcsolódási pontot ezzel a történettel, és az ominózus nyakékkel ellentétben ezt nem is találjuk meg újra a darab végén.
Kettős érzelmek hatása alatt tapsolunk a legördülő függöny előtt felsorakozó művészeknek: érdekes módon az előadás végén becsúszó apró véletlen baki, jelesül az, hogy a rosszul rögzített zsinór miatt a frissen kitüntetett D’Artagnan testőrzubbonya a zárójelenetben folyton lecsúszott Matola válláról (aki lélekjelenlétét nem elveszítve kénytelen volt menteni a menthetőt, és hanyagul a hátára csapni a királyi ház liliomaival hímzett égszínkék anyagot), jól jellemezte a Pécsi Balett adaptációjának egészét. Nem simult rá szépen a vállukra a választott matéria, az általuk alkalmazott újítások pedig kissé slendrián hatást keltettek a nézőben. Ettől függetlenül a társulatban kétségtelenül van erő, van csapatszellem, és van fantázia: érdeklődve várjuk a következő nagy dobást. A művészi hitelesség és a közönségsiker vágya között egyensúlyozva gyakran ingoványos talajra lépünk, azonban Dumas óta tudjuk, hogy a négy testőr által megjelenített négy elem (lélek, test, szellem, intuíció) egyensúlyba kerülésével mindig rendbe hozhatjuk, amit elrontottunk.
