Make tea, not war – Uzsonna Downton Abbey-módra

Van abban valami komikus és egyben megható, hogy az angol arisztokrácia Woodstock netovábbjaként éli meg, ha részt vehet egy kötetlen teapartin, ahol az improvizatívan felszolgált apró falatkákat a tányérján mindenki magával hordozhatja, és tetszés szerint bárhol elfogyszthatja beszélgetés közben. „Ilyen káosz uralkodhatott Gomorrában.” – jegyzi meg a jobb napokat látott komornyik az ominózus Downton Abbey epizódban, ám valójában a teadélutánok kiindulópontját nem a legendás bibliai városban kell keresnünk.

A történelmi feljegyzések tanúsága szerint 1840-ben Anna Maria Russell, Bedford hetedik hercegnője megelégelte a rendszerint ebéd és vacsora között rátörő kellemetlen gyengeség érzést – a korrektség kedvéért tegyük hozzá, hogy abban az időben az arisztokrácia tagjai korán ebédeltek és későn vacsoráztak, a nassolás pedig ismeretlen fogalom volt előttük. A jó hercegnő tehát, amint egy napon éppen a szobájában darvadozott, úgy délután öt és hat óra között úgy döntött, mégiscsak tarthatatlan ez a helyzet: gyorsan magához rendelt egy kanna forró teát némi megerősítő vajas sütemény kíséretében. Ezzel az éhség problémája sikeresen meg is oldódott volna, azonban a hercegnő arra is rájött, hogy társaságban bizony jobban ízlik a tea, így meghívta a barátait, tartsanak vele ezen a rendhagyó eseményen. Az egyszeri különcködésnek indult teadélután az 1880-as évekre már széles körben elterjedt hagyománnyá vált Angliában, nagyjából úgy, ahogy a délutáni szieszta a mediterrán országokban. Sőt, a közös délutáni teázás egyfajta sajátos exportcikk lett: más országok is lelkesen kezdték imitálni.

El lehet -e adni, meg lehet -e venni egy életérzést? Az angolok szerint a válasz egyértelműen igen, sőt azóta egészen tökélyre fejlesztették ezt a kereskedelmi műfajt, nem utolsósorban az ipari mennyiségben legyártott korhű kosztümös sorozataikkal. Ráadásul ezekkel a népszerű sorozatokkal a gasztronómia igen eredményesen kombinálhatónak bizonyult, így aztán mire észbe kaptunk volna, már elárasztották a piacot a különféle Downton Abbey, Poldark és Outlander szakácskönyvek. Nyilván a lelkes anglofilek számára ezek közül mindegyik megér egy misét, ebben a cikkben azonban mi most konkrétan a The Official Downton Abbey Afternoon Tea Cookbook fantázianéven futó alkotásról rántjuk le a leplet. Mivel ez a könyv kifejezetten a délutáni teához kapcsolódó recepteket tartalmaz, így azoknak is bátran ajánlható, akik urambocsá' nem annyira tudnak, vagy nem annyira szeretnek főzni, amint az elvárható lenne ebben a mi sokoldalúságot követelő 21. századunkban. A könyv kivitelezése nagyon igényes: gyönyörű, kék színű szövetborítást kapott, belül a lapok pedig vastagok, fényesek, jó minőségűek. A kevergetés hevében rácsöppenő dolgokat ha gyorsak vagyunk, nyom nélkül le tudjuk törölni az oldalakról, de azért – biztos ami biztos – a konyhába inkább mégsem vinnénk be a könyvet, érdemes a recepteket kimásolni vagy lefotózni mielőtt belevágnánk az elkészítésükbe (pláne, ha azt a népes tábort erősítjük, amely képes robbanás okozta károkra hajazó állapotokat előidézni bármilyen sütés-főzésre kijelölt helységben). Olvasói részről egyébként felmerült az a kritika, hogy nem minden recepthez tartozik fénykép, azonban mi ezt nem találtuk különösebben zavarónak: egyrészt mivel ismert és tradicionális desszertekről van szó, a böngészőnk keresőjében pillanatok alatt találunk fotókat az adott süteményről, másrészt ezek a „teakorcsolyák” sok esetben nem túl szemrevalóak: a közkedvelt, intenzíven melaszos aromájú Parkin cake például legnagyobb jóindulattal is egy kisebb ölnyi összevágott és egymásra dobált fahasábnak tűnik az avatatlan szemlélő számára. Ahol nem az adott étel fényképe szerepel, ott a hangulatkeltés jegyében gyönyörűen megkomponált, a teázás rituáléjához köthető felvételek láthatóak a Downton Abbey sorozatból.

A másik kritika, ami érte a könyvet, hogy ezek a hagyományos, sokszor évszázadokra visszanyúló receptek – idézem – le lettek butítva a kezdő konyhatündérek számára, tehát nem nevezhetőek teljesen autentikusnak. Mármost akit zavar, hogy például a hajtogatott hájas tészta elkészítése helyett készen kapható gyorsfagyasztott leveles tészta van feltüntetve a hozzávalók között, az nyugodtan hajtogathat magának egy úgynevezett puff pastry-t üres óráiban, nem kérdőjelezzük meg az így elért ízbeli magasabbrendűséget, de szerintem a legtöbben nagylelkűen túltesszük magunkat ezen a kegyes csaláson, csakúgy mint a többi, jobbára a mi javunkat szolgáló könnyítésen.

Felmerülhet még az extra hozzávalók kérdése, vagyis az olyan különleges alapanyagoké, amelyek nálunk nem, vagy csak nehezen beszerezhetőek. Ezek közül az egyetlen, ami tényleg sok receptben felbukkan, az a golden syrup, vagyis aranyszirup, ami tulajdonképpen egy egyszerű, kevés citromhéjjal sűrűre főzött, karamellás aromájú cukorszirup, az interneten magyar nyelvű leírások is vannak arról, hogyan készítsünk ilyet házilag, illetve ha mindenképpen fel akarunk vágni az éléskamránkkal, akkor beszerezhetünk golden syrupot az erre szakosodott budapesti ínyencboltokban is. A másik jellemzően „british” összetevő a melasz, melynek érdekessége, hogy tulajdonképpen a cukorgyártás melléktermékéről van szó, nálunk gyakran keverik például állati takarmányba, ami azért is vicces, mert a finomított fehér cukorral ellentétben (mely köztudottan semmilyen hasznos anyagot nem tartalmaz) a melasz tele van vitaminokkal és ásványi anyagokkal, ezért is emlegetik olykor „a fekete arany”-ként. Jellegzetes aromája miatt mással nehezen helyettesíthető, szerencsére azonban ma már különféle ínyencboltokban vagy bioboltokban könnyű rátalálni. Végső esetben árpamaláta sziruppal helyettesíthetjük, bár ha be tudtuk szerezni az árpamaláta szirupot, akkor ugyanannyi erővel már a melaszt is beszerezhettük volna, nemdebár. Végezetül az utolsó olyan hozzávaló, amely félreértésekre adhat okot, az a currants néven futó aszalvány, amelyről a magyar olvasó hajlamos rögtön a ribizlire asszociálni, azonban ez az angol szó, ha aszalt gyümölcsöt jelöl, akkor egy speciális, mag nélküli szőlőfajta kicsi, fekete, állítólag egyszerre kesernyés-savanykás-édeskés mazsoláját rejti a jelentés mezejében – talán mondanunk sem kell, hogy ezt már tényleg lehetetlen beszerezni, elvégre a gasztronómiai nyitottságnak is van határa. Helyettesíthetjük sima mazsolával, illetve ha netán az édes helyett a savanykásra szeretnénk tenni a hangsúlyt, akkor aszalt meggyel vagy vörös áfonyával, az eredmény mindkét esetben elfogadható lesz, aggodalomra semmi ok. A különleges hozzávalók között direkt nem szándékunk most taglalni az angolok híres clotted cream-jét: egyszer egy francia ismerősünknek teljes egy órán keresztül próbáltuk elmagyarázni a magyar tejföl mibenlétét, teljesen hiábavalóan. Nem értette meg, mert számukra egyszerűen nem létezik ilyen. Ugyanez a helyzet áll elő, amikor egy nem angol születésű egyén próbálja ésszel felmérni a clotted cream jelentőségét: ne is próbálkozzunk vele, és használjunk sűrű, zsíros tejszínből felvert tejszínhabot minden olyan receptnél, ahol az eredeti leírás ezt az ominózus összetevőt jelölte meg. Praktikus szempontból további előny, hogy a könyvben grammban és milliliterben megadva szerepelnek a mennyiségek, tehát nem kell vért izzadnunk mialatt átváltjuk az unciát-pintet-fontot valami olyan mértékegységre, ami jelent is számunkra valamit.

Lássuk azonban, mit is kínál nekünk tulajdonképpen ez a kissé túlárazott, délutáni teázásra szakosodott Downton Abbey marketingtermék, vagyis maga a szakácskönyv:

Közel egy tucat recept elkészítése után a következőket tapasztaltuk: a könyvben szereplő receptek remekül használhatók, az egyértelmű utasításokat követve könnyen elkészíthetők, és az eredmény olyan lesz, amilyet vártunk. Sőt. Aki egyszer elkészíti az angolok által lemon curd-nek becézett sűrű, kikericssárga citromkrémet, az bizonyosan a bolondjává válik, és akár késő éjszakai órán is képes lesz a hűtő előtt kuporogva lopva kanalazgatni belőle. Ez bizonyított tény. Az oldalán lecsorgó mázzal csábító lemon drizzle cake, az omlós butterfly cake, a ragacsos florentin vagy éppen a pikáns gyömbéres keksz mind-mind instant családi kedvenccé válhat, amint először az asztalunkra tesszük. Ezeknek a desszerteknek a többsége, mintegy 95%-a igazán könnyen elkészíthető, nem kell hozzájuk egy született pastry chef – persze nyilván nem a dacquoise-zal érdemes rögtön kezdeni, mindenki legyen tisztában a saját határaival (mentek már tönkre fazekak a történelemben egyszerű karamellöntet készítése közben is, true story, sajnos...). Ki kell azt is emelnünk, hogy ezek a receptek (noha rendkívül szofisztikáltak, és megállják a helyüket a legkényesebb vendégek előtt is), többnyire a vaj+liszt+cukor+tojás alaptészta különböző variációi, mégsem mondhatnánk, hogy az elkészült desszertek egy pillanatra is unalmassá válnának.

Ugorjunk át azonban arra a bizonyos életérzésre, ami miatt vélhetően egyáltalán elkezdtünk szimpatizálni ezzel a könyvvel: a teázás a 19. - illetve a kora 20. századi angol nők számára lehetőséget jelentett, hogy kötetlenül, a szigorú szabályok állandó szorítása nélkül szót válthassanak egymással. Egy vacsora akkoriban bevett protokoll szerint zajlott, és bizony nem sok teret hagyott a képzeletnek: a hölgyek szorosan befűzve, a megszabott helyen, a kijelölt személy mellett üldögélhettek az egész este folyamán. Ehhez képest a teadélután valóban a szabadság szigete volt, ahol a fullasztó, merev ruhák helyett ráadásul úgynevezett tea gown-t, vagyis egy lazább, szellősebb öltözéket viseltek a nők. Ha pedig valakinek mégsem jött be ez a kötetlen műfaj, még mindig szabadon távozhatott, ami egy vacsora közben természetesen elképzelhetetlen lett volna. Ahogy a szintén Julian Fellowes által írt Belgráviában jegyzi meg az idős Richmond hercegné: „ennek az egész ide-oda ülök teázásnak legalább megvan az az előnye, hogy akkor hagyom ott, amikor akarom.” Arról nem is beszélve, hogy a kedélyesen gőzölgő tea, a roppanós scones, a hófehér tejszínhab és az ínycsiklandó eperdzsem milyen kedvező irányban befolyásolta Anglia imidzsét a nagyvilágban: azét az Angliáét, aki eközben mégiscsak egy hidegfejű, számító nagyhatalom volt, amint éppen kérlelhetetlenül építette ki a saját birodalmát.
Világos tehát, hogy az akkori társadalomban megvolt az előnye a teadélutánoknak. Azonban milyen szerepet tölthet be ez a szokás ma, a rohanó 21. században, amikor még egy kiadós fejfájásra sincs idő, 48 órája van a napnak, amit végig kell pörögni, különben kiesünk az elvárt ritmusból?... Nos van a Downton Abbey-ben egy idevágó jelenet, melyben Lord Grantham arról panaszkodik, hogy egyre inkább egy kihalófélben lévő faj egyedének érzi magát a körülötte gyorsan változó dzsungelben. Mire Lady Violet megjegyzi, hogy a fajoknak alkalmazkodnia kell, és akkor életben maradnak.

„Az alkalmazkodás nem választás, hanem habitus kérdése.” 

– válaszolja szomorkás mosollyal az Earl. Mit is mondhatnánk erre vigasztalásképpen? Hiszen lassan mi, régi vágású cikkírók is utolsó cowboynak érezzük magunkat fogyatkozó töltényekkel, mialatt az új világban már algoritmusok továbbítják az emberek okoseszközeire az őket érdeklő tartalmakat, ez az érdeklődés pedig szinte észrevétlenül egyenesen arányossá válik a továbbított tartalom minőségével. Küzdhetünk -e ez ellen egy csésze teával? Fenntartható -e egy bizonyos éthosz szimplán a „menj, igyál teát” zen-elvét követve? Nem tudjuk, de meg kell próbálni. Végül is, ahogy a britek egy másik igen sikeres exportcikke, Sir David Attenborough mondta volt egyik sorozatában, a dzsungelben minden egyes túlélt nap sikerként könyvelhető el.