Gondolták volna, hogy a tánc 76%-kal csökkenti a demencia kockázatát? Ráadásul hatására az agyunk endorfint és dopamint termel. Mindez azonban nem hullik az ölünkbe: megéri -e dolgozni a boldogságért rohanó világunkban, és mire számíthat, aki felnőtt fejjel táncba kezd? 

Van egy hangulata, mikor este hazaindul az ember a sötét, kanyargós folyosókon, villany csak elvétve kapcsol be, aztán egy-két pislákolás után ki is alszik. Marad a sötét. Félünk, de mégsem, hiszen a csukott ajtókon át imitt-amott fény szűrődik ki, körülöttünk mindenfelé emberek gondolkodnak, próbálnak, alkotnak, dolgoznak éppen. Menő dolog Budapest egyik fontos kortárs szellemi műhelyébe járni táncórára, pláne, ha olyan tanáraink vannak, mint a mesebeli Csingiling tündérre emlékeztető táncos-koreográfus, Nagy Ágnes.  

Meglepő módon találtunk egy közös pontot az ismeretségi körünkben, az ugyanezen falak között egykor tanító orosz balett-táncos házaspár személyében. Ó, az orosz iskola utánozhatatlan módszerei! Még amatőr tanulóként is fájón szembesítik az embert a saját határaival. Igyekszem egy fintort elfojtani, Ági azonban a rá jellemző vidámsággal csak nevet az egészen: persze, neki is voltak orosz mesterei, vallja be, de őt láthatólag nem viselik meg az emlékek. „Úgy megtolta a lábamat a fülem mögé, hogy azt hittem, kiesek az ablakon” — mulat a saját kínos pillanatain, majd vállat von, ez egy ilyen műfaj, a hajlékonysággal pedig amúgy sincsenek problémái: bármilyen testhelyzetben képes beszélni és instrukciókat adni. Élmény vele a tanulás. Ugyanakkor óráról órára kíméletlenül végigvezet minket egy folyamaton, és nem engedi, hogy kényelemből vagy lustaságból átugorjunk azon, ami nem tetszik. Akár magunkban, akár a gyakorlatban.     

Fotó: Tiboldi László 

Mit jelent ma 2024-ben egy átlagos felnőtt táncóra? Vér, veríték és könnyek? Mi vár ránk?

Szerintem inkább egy utazás az egész, tehát arra kell gondolni, hogy ez egy folyamat. Sajnos mostanában elég jellemző főleg a fiatalabb korosztálynál egy bizonyos attitűd. Ugye rohanó, kapkodó világban élünk, mindent azonnal szeretnénk. Szeretnénk, ha azonnal lenne eredmény. A tánctanulás pedig tipikusan olyan dolog, amihez türelem kell, nem egy gyors folyamat.  

A social media oldalak rövid videói sokszor ennek az ellenkezőjét sugallják, vagy akár elhitetik, hogy napi néhány perc gyakorlás elég a vágyott eredményhez. Mi a valóság? 

Nem az van, hogy valaki bemegy egy táncórára, és ott rögtön olyat produkál majd, mint amilyet valamelyik social media felületen látott XY-tól. Könnyen lehet, hogy először egyáltalán nem fog tetszeni az eredmény, amivel szembesül a tükörben. Ez az, amit érdemes előre tudatosítani.

Szerinted hirtelen elhatározásból vágnak bele az emberek felnőtt fejjel valami újba? Könnyen motiválhatók?

Működhet persze a dolog hirtelen döntés hatására is, de nagyon kell mellé az elhatározás és a kitartás. Ugye egy hirtelen felindulás általában azzal párosul, hogy bemegyek egy órára, és ott azonnal azt szeretném kapni, amire vágyom. Aztán van az a fajta hirtelenség vagy spontaneitás, amit tekinthetünk akár  inspirációnak, viszont  társul mellé egy elhatározás, illetve az elfogadása annak, hogy lépésről lépésre fogok tudni majd haladni. 

Mi az, amit érdemes mérlegelni, mielőtt fejest ugranánk bármely táncstílus gyakorlásába? 

Azt érdemes mérlegelni, hogy mennyire éri felkészülten a testünket a mozgás. Ha valaki előtte sportolt, az előny, de ilyenkor is érdemes a teljesen kezdő órát választania, mert lehet, hogy merőben másképp használta eddig az izmait. Ha már kialakult nála élete során egyfajta mozgáskoordináció, annak persze örülünk, de ettől függetlenül nem érdemes átugorni az alapokat, bármely stílusról legyen is szó, hiszen ez később visszaüthet.  

A gyermekoktatás vagy a felnőttoktatás jelent tanárként nagyobb kihívást? 

A felnőtteknél részletes módszertani szakirodalom kevésbé van, mint a gyerekeknél, hiszen régebben nem volt annyira elterjedt az, hogy felnőttek hobbiból eljárjanak táncolni. A gyermekoktatás esetében ez nem probléma, ott rengeteg anyag van, amihez tanításkor nyúlhat az ember. Ami a nehézségeket illeti, a felnőtteknél a határok túlzott feszegetése lehet veszélyes. A gyerekeknél még nincs ezzel gond, ők egyszerűen az instrukciók alapján elvégzik az adott gyakorlatot, és nem gondolják közben, hogy ennek így vagy úgy kellene kinézni, különben nincs ,,eredmény”. 

Tűzön-vízen át kitartóan működtetni egy saját tánciskolát szép feladat. Mik a tapasztalatok a különböző csoportokkal? 

Más az igény most a felnőttképzésben, mint mondjuk 20-25 évvel ezelőtt. Akkoriban nagyon magas szinten táncoltak amatőrök, tehát nagyon erős órákat kell elképzelni, ezzel szemben manapság már az egész kicsit eltolódott az élmény, a rekreáció irányába. Nyilván most is van igény arra, hogy a résztvevők tanuljanak és fejlődjenek, de a táncóra jellege kicsit más lett, egyfajta szabadidős tevékenységgé vált, ami nem feltétlenül probléma. 

Fotó: Auguszt-Pőcze Andrea

Minekutána a mi floorwork csoportunkat elég alaposan megizzasztod az órákon, felmerül a kérdés, te melyik vonalban hiszel? 

Szerintem az a jó, ha a rekreációs vonal mellett jelen van a minőségi oktatás. Tehát a résztvevők érezzék jól magukat, persze, de közben tanuljanak technikát is. Tanuljanak meg táncolni. Csak éppen a gyakorlatok végrehajtásán túl kell, hogy legyen pozitív töltete az órának. 

Táncosként mennyire tudsz nyitott maradni más stílusok felé?

Mikor az embernek kevesebb a kapacitása, akkor kicsit bezárul a jól megszokott stílusok fogságába. Az én saját táncprofilom alapvetően a modern és a kortárstánc, ennek ellenére például az ír szteppet egészen hosszú ideig sikerült párhuzamosan művelnem. Megfogott a világa, akkor éppen nagyon-nagy divat volt, mindenki ezt akarta csinálni. Technikailag persze nagyon más, de abban az időszakban imádtam, aztán ahogy távolabb kerültem attól a bizonyos életszakasztól, már egyre kevésbé vonzott, hiszen az ír sztepp egy elég megterhelő irányzat fizikailag. 

Van esetleg olyan lépés vagy gyakorlat, ami rajtad is kifog? 

A kézenállást most például nem tudom megtartani. De tudom, hogy mit kellene ahhoz csinálnom, hogy meg tudjam tartani (nevet). 

A táncos testtudat vajon egyfajta szupererőként működik a hétköznapokban? 

Nekünk természetes állapot az, hogy van egy ilyen jellegű testtudatunk. Ami persze alapvetően pozitív. Sőt, mivel fejleszthető, ezért idővel a tanítványoknál is ki fog alakulni egy olyan testtudat, amivel addig nem rendelkeztek. Ez akár bizonyos hibák kiküszöbölésére is hasznos lehet, tehát hosszú távon javíthat például egy berögzült rossz tartáson. 

Ez mind szép és jó, de profi táncosként az idő mégiscsak ellenünk dolgozik. 

Ez egy nagyon nehéz pálya, és az ember tudja azt, hogy ennek egyszer vége lesz. Már most kicsit máshogy érzem a testem, mint mondjuk 18-20 évesen. Fiatalon az ember - és ez most nem a jó, nem a követendő példa - hajlamos kevésbé precízen bemelegíteni egy-egy órára. Ma már érzem azt, hogy bármilyen táncos tevékenységhez tényleg alaposan be kell melegítenem az izmokat. 

Fotó: Liktor Gergely

A balett, ami a táncműhelyedben az egyik legnépszerűbb választható kurzus, sok emberben ellenérzést kelt amiatt, hogy egyfajta elérhetetlen tökéletességet hajszolunk benne vagy általa. Szerinted szükség van a balett oktatásban bizonyos reformokra? 

Van helye az újításnak és tanárként kell is figyelnünk arra (gondolok itt például a kiforgatott pozíciókra), hogy a tanuló ne a formát erőltesse, ne sérüljön meg. Legyen meg a helyes testhasználat gyakorlat közben, még ha ez formailag nem is úgy néz ki az ő testén, mint egy prímabalerináén. Ez minden esetben a tanár felelőssége. 

Ha már felelősségről beszélünk, léteznek táncstílus specifikus sérülések?  

Hogyne, nem véletlenül szólok például az órákon azonnal, hogy a teljes tenyerünk legyen lent bizonyos gyakorlatok során. Ha az ember csak az ujjacskáit támasztja le a talajra, egy dinamikusabb csúszásnál vagy mozdulatnál abból már komoly sérülés lehet. Az is fontos, hogy egy adott táncstílust mindig megfelelően kialakított táncteremben végezzünk. Egy profi táncos, például ha csúszik a padló, hát nem örül neki, de fogja tudni kompenzálni. Egy kezdőnél még nincs meg ez a fajta kontroll, tehát fényesre lakkozott parkettán lehetnek ebből balesetek. Az ízületkímélő táncpadló pedig az ugrásoknál nagyon fontos, nem is beszélve mondjuk a szteppre vagy a flamencóra jellemző kopogtatásokról. 

Pályafutásod során volt, hogy téged instruáltak, de koreografáltál már saját darabot szabadúszóként (Párhuzamos dimenzió), illetve közreműködtél fúziós évzáró táncesten (FlamenKortárs). Táncosként ezek közül mi az, ami a szívednek a legkedvesebb? 

Élethelyzettől is függ, mi az, amit jól esik táncolni. Alapvetően inkább a kortárs alkotói folyamatokban érzem magam otthon táncosként, azt szeretem, ha önmagamból is hozzá tudok tenni valamit a darabhoz. A kortárs műfaj egyébként formailag nagyon nagy szabadságot ad mindenképpen, attól függetlenül, hogy részt vehettél -e táncosként aktívan a darab létrejöttében. Komplexebbek a mozdulatok a klasszikus baletthez viszonyítva, ahol ugye van egy rendszer, amiből nem kell vagy nem lehet kimozdulni. Ezzel szemben a kortársban akár teljesen új mozdulatokat kell elsajátítani: olyat ami szokatlan, vagy olyat, ami nem kényelmes. Ez megviseli az ember testét. Az, hogy mennyire vonódik be érzelmileg az ember egy-egy darabba, az változó... ha nagyon sokáig benne vagyunk egy adott folyamatban, az nyilván hatással van ránk, de próbálunk ennek tudatosan határt szabni.

A tánc alapvetően vizuális művészet. Akkor törekedjünk mégiscsak a tökéletességre?

Fontos a vizualizáció, de én mindig mondom a tanítványaimnak, hogy ne a formát kergessék, nem a forma a lényeg, hanem az, hogy közben mi történik a saját testükben. Arra kell figyelni. Persze óhatatlanul úgy kezdünk el tanulni, hogy másolunk, ezért fontos, hogy legyen tükör a táncteremben. Tehát először a formát kezded el lemásolni, majd az instrukciók alapján elkezded figyelni, hogy mi történik belül a testedben. Ekkor már kvázi a tanár lesz a tükre a tanulónak, aki nem arra figyel, amit lát, hanem arra, amit érez. Bizonyos idő után ezért is szoktunk tükörnek háttal gyakorolni. Pláne egy improvizációs feladat nem a formáról kell, hogy szóljon — először legyen meg, mi történik a testünkben, a forma majd azáltal jönni fog.

(Ahogy pár nappal később képeket válogatunk az interjúhoz, azon tűnődöm, tulajdonképpen nagyon is érthető mai szemmel, hogy ennyire felkapottá váltak a táncórák. A mozgásszegény életmódból adódó panaszok illetve az emberek közösség utáni vágya lassanként létrehozta azokat a bensőséges hangulatú kis műhelyeket, ahol ma biztonságban tanulhatunk, táncolhatunk. A kezdet nem is annyira nehéz. De mi az, ami hónapról hónapra, vagy akár évről évre visszahozza az embert ezekre az órákra? Az, hogy olyan minőségünkben vagyunk jelen tánc közben, amit máskor a hétköznapok során nem nyílik alkalmunk megtapasztalni? Esetleg a mozgás során felszabaduló boldogsághormonok után sóvárgunk? Büszkék vagyunk a fegyelmezettségünkre, a formálódó izmainkra? Huh, hát ahogy ez a kép készült - kuncog közben Ági a kijelölt fotók fölött - az egy nagyon jó sztori. Majd elmesélem. Hát persze. Mert tudja, itt leszek, hogy elmesélhesse.)