Bátraké a szerencse: alámerültünk Budapest egyik titkos kertjében két fiatal vizuális művész vezetésével.
Valódi urbánus kalandtúrán érzi magát az ember a MagNet Közösségi Házban, két inspiráló fiatal művész, Maharita Szabrina és Szenográdi Szabina Természetünk című kiállításán. A különleges kiállítótér és a kiállított művek találkozása páratlan: szinte fizikailag érzékelhetően együtt lüktet, együtt lélegzik most ez a sok színes kép a Házzal. A dzsungel párhuzam jogos: már maga a bejárás is kalandos, hiszen a több emeletes palota minden zeg-zugába jutott a festményekből, így barangolásunk során folyamatosan változik a bennünket körülvevő tér, ahogy változik a képek tematikája is.
Maharita Szabrina munkásságának követői emlékezhetnek még a tavalyi, Mária Magdolna Toronyban megvalósult tárlatára, melynek Találkozási pontok volt a címe: örömünkre ez a pozitív hangulatú közösségi téma nála most is visszatér, azonban a kiállítás egésze sokkal változatosabb, sokkal diverzebb ennél. Biztos pont, „ház” helyett szerteágazó ösvények — talán így jellemeznénk a tematikát, melyet nyilván az is alakított, hogy az egymást jól ismerő két fiatal művész munkái párbeszédet folytatnak egymással, sőt, egy ponton látványosan találkoznak és ünnepelnek: de ne szaladjunk azért ennyire előre.
Maharita Szabrina most is előre bocsátja, hogy ami őt leginkább érdekli, az maga az ember, azonban szokásos dekoratív, vidám tablói mellett ezúttal feltűnnek újszerű, akvarellel készült, organikus absztraktba hajló munkák is a neve alatt. Az egyik ilyen lágyan szétfolyó kékes akvarellbe ráadásul belehímez, amivel radikálisan áttöri a műfaj hagyományos kereteit: a cérnával merészen megfuttatott kép úgy bújik meg a falon, mint egy zuzmóval borított természeti képződmény, vagy mint egy különös kincskereső térkép, amelyen valaki gombostűvel megjelölte az óceáni szigeteket a gyors meggazdagodás reményében. Egyébként pont ezekért a színekért, fényes azúrkékekért és hipnotikus türkizzöldekért utaznak az emberek nyáron, ez aligha elhanyagolható körülmény egy olyan festő esetében, akinek Isztambul az egyik fő inspirációja. Sosem direkt módon persze, de a török teaházakban üldögélő emberek például gyakran Maharita Szabrina gondosan komponált csoportképeinek fontos kiindulópontjául szolgálnak.
A harmadik jól elkülöníthető téma nála a Lepel sorozat, vagyis az, amit ő maga ember, drapéria, mozdulat címszavakkal foglal össze. A festő ezúttal vidám szerepjáték helyett mintha a kép határait keresné, vagy éppen azt, hogyan bújtathatja el az embert a képben úgy, hogy a néző még éppen fölfedezze a vásznon a modellt. Az üres fehér háttérben csak az anyagok esése és redőzete vezeti a szemünket, illetve itt-ott árulkodik egy-egy szabadon hagyott testfelület: a szereplők háttér nélkül lebegnek a semmi közepén, ráadásul direkt kerülik a tekintetünket. Az elbújásnak ez a gesztusa lehet akár incselkedő, amire a meztelen testre sebtében felkapott ing alkalmat is ad, azonban az elfordított fej, az eltakart arc több képen egyfajta önkéntes vagy kényszerű bezárkózást, magára hagyottságot sugall. Az anyag, a lepel valóban leplezi a modellek valódi arcát és lényét, így a nézőben ott marad a kíváncsiság: vajon kik lehettek ezek az emberek, és mit éreztek a festmény születésének pillanatában? Egy apró műhelytitkot azért megosztott velünk Szabrina ezzel kapcsolatban: elárulta, hogy az egyik képen látható alak több valós személyből lett összegyúrva. A civilben videojáték fejlesztőként dolgozó művész egy titkos tervét is fölfedte előttünk a tárlatvezetés során:
„van egy kedvenc játékom és annak a hősét szeretem megfesteni különböző szituációkban. Igazából ezt csak úgy magamnak kezdtem el csinálni, de most lesz egy olyan projektem a közeljövőben, amelyben megpróbálom kicsit összehozni a digitális világot a tradicionális művészettel.”
A tettestárs, vagyis Szenográdi Szabina képei sok szempontból nagyon lázadóak, és ezt egyáltalán nem csak a színhasználatra értjük. A festő elsősorban a dolgok szürkesége, fásult hétköznapisága ellen lázad: a képeken pont az apró, jelentéktelennek látszó tárgyakat tünteti ki figyelmével. Ikeás szatyor, esernyő, motorháztető, gumikacsa: szokatlan képkivágásai miatt sokszor az eredeti tárgy alig felismerhető, hiszen Szabina merészen újrakonstruálja az eredeti látványt a saját szája íze szerint. A tematikát illetően szintén több csoportra bonthatók az ő munkái is: vannak természeti jelenségeket leképező, organikus absztrakt jellegű képek, és vannak a fogyasztói kultúra margójára szorult, kidobásra ítélt vagy szemétnek minősített apró hétköznapi tárgyakról mesélő alkotások, amelyek sok esetben figuratívnak tekinthetők. Nehezen tudnánk a fiatal művészt beskatulyázni: harsány színekkel megfestett, finoman abszurdba hajló mű a gumikacsát illetve a hupikék törpikéket ábrázoló kép, míg a rendhagyó módon filccel (és időnként esővízzel) készült tatai sorozaton egyfajta sajátos konstruktivizmus mutatkozik meg a képszerkesztésben. Ezek a tatai képek egyébként egy kicsike művésztelep bátorító közegében születtek, ami lehetőséget teremtett arra, hogy a résztvevők új dolgokat is kipróbáljanak.
„Egy művésztelep azért jó, mert ilyenkor egymástól is tudunk inspirálódni. Próbáltam már kísérletezni például azzal, hogyan lehetne vászonra használni a festékszórót, szóval el tudok képzelni ilyen street art hangulatú dolgokat: szeretnék egyszer nagyobb felületen is próbálkozni ezzel. De a festékszóróval készült képeim is olyanok ám, hogy utólag még belefestek, vagy alkoholos filccel belerajzolok, vagy akár zsírkrétával, tehát próbálom nem beszorítani magam a technikai keretek közé.” — vallott Szenográdi Szabina jövőbeni terveiről.
A kiállítás valódi fénypontjai a közös szenvedélyt, vagyis a teázást megörökítő képek: itt láthatóan mindkét fiatal művész igazán elemében érezte magát. Maharita Szabrina képeiről harsog a japán zöld teák szinte neonosan irizáló élénk zöldje, Szenográdi Szabina pedig bátran használja a tisztán tubusból nyomott rikító rózsaszínt, ami valósággal előparázslik a rávitt sötétebb színek alól: a kínai Gunpowder tea ezúttal valóban robbanásközeli állapotot mutat. A textúrák is változnak egy-egy képen annak függvényében, száraz vagy kiáztatott tealevél jelenik -e meg a képen, vagy mondjuk pirított rizsszemek, mint a Genmaicha tea esetében. Szabina egy ízben még a merített papír különleges, kicsit érdesebb felületével is gazdagítja a képet. Kísérletező kedv és megszállottság sugárzik az egész „óda a teához” sorozatról, talán így nevezhetnénk el találóan ezt a képcsoportot, a lányok pedig mindenkit buzdítanak a tradicionális ital élvezetére, ami elmondásuk szerint simán legyűri a kávét a nem lankadó fókuszért folytatott napi küzdelemben.
A TERMÉSZETÜNK vernisszázsa valódi közösségi élményt nyújtott egy fiatalos és menő helyszínen, a mindig nyüzsgő Andrássy út egy titkos zöld oázisában, vegyes összetételű, jófej közönséggel, két vagány fiatal művész értő irányításával. Ezért megérte bevállalni a villamospótlót, a júliusi kánikulát, a napsugarakat ádázul visszaverő városi betont. Hiába: a dzsungelbe nem merészkednek, csak a bátrak. De néha meg is van érte a jutalmuk, mert olyat látnak, ami a puhány szemek elől örökre rejtve marad.
