Hogyan közelítsünk a kortárs operához, ha botfülünk van? Természetesen az irodalmon keresztül.

A kérdés fordítva is feltehető: vajon vissza tudja adni egy zenemű, egy opera az írott szöveg komplexitását, rejtett utalásait? Az utolsó opera című dokumentumfilm bemutatóján mindenképpen közelebb kerültünk a megoldáshoz, így az esemény nemcsak a műértők számára tartogatott szép perceket. A vetítés az Átlátszó Hang Fesztivál keretein belül valósult meg, és olyannyira nagy érdeklődés kísérte, hogy a premiert követően még egy pótvetítésre is sor került a Budapest Music Center könyvtártermében. 

Fotó: Kalmár András/Tenger Média

Az utolsó opera valójában Eötvös Péter első magyar nyelvű operájának, a Valuskának születését beszéli el bensőséges hangvétellel, kikerülve a tragikus végkifejlet körül mindig ott ólálkodó könnyfakasztás csapdáit. Kalmár Andrással, a közel félórás dokumentumfilm alkotójával Molnár Szabolcs zenetörténész beszélgetett az első vetítés után, meglepően sok izgalmas kérdést felvetve a meteorológiai problémáktól egészen a Moszkva téren átutazó bálnákig. De kezdjük talán az elején. 

Ahogy azt maguk az alkotók is leszögezték, ők eredetileg nem ezt a filmet szerették volna leforgatni. Ami a projekt születésekor csupán egy izgalmas werkfilmnek indult a Valuskáról, Eötvös Péter első magyar nyelvű operájáról, az a körülmények, vagy ha úgy tetszik, a sors játéka folytán mementója lett egy elismert zeneszerző utolsó alkotásának, egy életmű lezárásának. A dokumentumfilm néhány lépés távolságot tart Eötvös Pétertől mint embertől, ő maga nem is szólal meg az egyes jelenetekben, a hangsúly sokkal inkább a Valuskához kapcsolódó alkotói folyamatokon van, különös tekintettel a produkcióban részt vevő művészek személyes benyomásaira. 

Fölmerül a kérdés, mennyire kell kortárs opera rajongónak lennünk ahhoz, hogy bevonódjunk a dokumentumfilm által elmesélt történetbe? Nos, a válasz az, hogy semennyire, ugyanis a Valuska eléggé általános emberi kérdésekre, problémákra keres választ a tragikomédia eszközeivel. Eötvös Péter Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regénye alapján dolgozott, ebből az alapanyagból készült el először a libretto, majd maga az opera. A vetítést követő beszélgetés során Molnár Szabolcs külön kitért arra, hogy szerinte kicsit más lehet a befogadói reakció a német közönség részéről (a dokumentumfilmet nem sokkal előbb Berlinben is levetítették) hiszen mi magyarok hajlamosabbak vagyunk belelátni ebbe a történetbe a saját létezésünket, míg a német közönség egyfajta ,,szürreális parabolának” tekinti inkább a Valuskát. Krasznahorkai regényéből egyébként film is készült, a Werckmeister harmóniák, de ha egyik sem hangzik ismerősen, és valami hasonló hangulat, hasonló életérzés után kutatunk az emlékezetünkben, akkor irodalmi élményként könnyen eszünkbe juthat Bodor Ádám borzongató Sinistra körzete, ahol ugyanúgy uralkodik el a téboly a könyv végére. Nem is kell nagyon keresgélni a tudatalattinkban, mert ismerősek nekünk ezek a figurák: ismerős az isten háta mögötti helyszín, a kicsinyes, gyarló szereplők, az indulatok, amelyek mozgatják őket… A dosztojevszkiji értelemben vett ,,félkegyelműnek”, a főszereplő Valuskának esélye sincs ezzel a közeggel szemben: kitaszítottságra van ítélve. Az őt megformáló Haja Zsolt azt nyilatkozta, hogy eleinte hajlamos volt autisztikus vonásokat belelátni a szerepébe, és ennek alapján alakítani Valuska és a közösség viszonyát, azonban rá kellett jönnie arra, hogy valójában angyali lelkületű karaktere képviseli a józanságot egy lassan beteggé váló társadalomban.

Az eredeti műbe persze a rendszerváltást megelőző fojtott hangulatot is beleláthatjuk: a feszült pillanatot, pont mielőtt kiröppenne az üvegből a dugó. Azonban a közönség soraiban ülve nem hagyhatjuk figyelmen kívül, milyen erősen szólnak ezek a jelenetek a mához, a ma emberéhez. Ottlik ikonikus regényének szereplői, mikor nem bírják az elnyomást tovább, rájönnek, hogy viselniük kell a sárban gyakorlatozás megalázó óráit, vállalniuk kell úgymond a sarat, mert ha nincsen sár, akkor ,,marad a semmi”. Ebből az apatikus hozzáállásból váltja ki őket égből hulló kegyelem gyanánt a hó. Eötvös továbbmegy ennél, ő a darab végén azt mondatja Valuskával, nincsen többé hó, nem hull többé hó a földre. Molnár Szabolcs kiemelte, hogy mivel a darab zárásakor tél van és hideg, a hó hiánya egyfajta törést, helyrehozhatatlan zavart jelent a természet rendjében. Az emberek bűnei idézték volna ezt elő? Homérosz korában a sértett természeti erők még párbeszédbe elegyedtek az emberrel: a Scamander folyó megintette a fékezhetetlen Akhilleuszt, mikor halottakkal telt meg a medre, Eötvös operájában azonban néma marad felettünk az ég. Nincs többé hó, nincs többé párbeszéd. Sár van és latyak. Különös véletlen, hogy a dokumentumfilm alkotóinak sikerült lefilmezni egy szokatlanul korai hóhullást Budapest felett, így a képek érdekes dialógus helyzetet teremtenek, és némileg feloldják a zárás komor hangulatát. 

Ahogy magában az operában sokféle karakter, sokféle jellem bemutatásra kerül, úgy az alkotógárda színessége is megmutatkozik a dokumentumfilmben: a fiatal, magabiztos rendező, Varga Bence arról beszél, a közös munka során hogyan tudott struktúrát adni az Eötvös fejében élő határozott elképzeléseknek, Szennai Kálmán őszintén vall karmesterként arról, milyen érzés volt idő előtt átvenni ezt a szerepet Eötvöstől, illetve hogyan írta át Eötvös betegsége az előzetes terveiket, míg a színészek óriási lelkesedéssel és elhivatottsággal vetik bele magukat a munkába, mert úgy érzik, maguk is társakká válhatnak az alkotói folyamatban. Ott születik az egész a szemünk előtt, ami igazán nem mindennapi élmény egy ilyen nagyszabású produkció esetében. Kalmár András a beszélgetés során elárulta, hogy a forgatás alatt gyakran érezte magát természetfilmesnek, hiszen a werkfilmen munkálkodva nem zavarhatta meg a szereplők illetve a zenészek munkáját, így sokszor kellett mérlegelnie, mennyire mehet fizikailag vagy akár átvitt értelemben ,,közel” a tárgyához. Ez a fajta átgondoltság érződik is a filmen, amiben fel-fel bukkan időről-időre a derű, de közben nem veszíti el a komolyságát sem, és úgy szembesít bennünket korunk aktuális kérdéseivel, hogy nem érezzük kirekesztettnek magunkat az Operában bérelt páholy híján. Vagy zsöllyét szokás bérelni oda? Ezt már, attól tartok, sosem tudom meg. Azonban arra mindenképpen fény derült az este folyamán, hogy az opera igenis képes aktuális, a mára kivetíthető jelentést hordozni, képes akár egy író nyelvezetének sajátos virtuozitását visszaadni, és nem utolsó sorban képes lekötni a figyelmünket még akkor is, ha egyébként nem vagyunk a műfaj különösebben nagy rajongói. ,,Erre a lehetőségre nem is gondoltam.”  — mondja a fentebb idézett Ottlik mesélője. Azután - mint tudjuk - elkezd esni a hó.