Június első szombatja a lakáskultúra világnapja, ebből az alkalomból pedig megvizsgálunk egy meglepő, anti-minimalista trendet, ami egyenesen ünnepli a rendetlenséget.
Egy nemrég megjelent angol nyelvű cikk szerint a maximalista, csecsebecsékkel telezsúfolt belső dizájn az új idők jele. Bel Jacobs, a BBC tudósítója a kreatív káosz nyomába eredt, és kiderítette, valójában miért is érezzük magunkat biztonságban az ilyen stílusú otthonokban.
Mindig is lenyűgöztek a különféle tárgyak: játékok, könyvek, képeslapok, ritka porcelánok...
vallja Juanjo Fuentes spanyol művész, aki malagai házában fogadta a BBC stábját. A szokványosnak aligha nevezhető otthon minden zuga tele van színes, bohókás kacatokkal. „Néha a bolhapiacról szerzek be dolgokat, de a régi családi ereklyékhez is nagyon ragaszkodom. Ezenkívül szerencsés vagyok: általában a barátok megunt holmijai is nálam kötnek ki, ők ezek szerint sokkal minimalistábbak nálam” – vallja nevetve Fuentes.
A szobák szinte túlcsordulnak: a fények, minták és formák kavalkádja egyszerre inspirálja a szemet és az elmét. A művészkollégák képei persze egymást érik a falakon. Kilenc évvel ezelőtt a Centre de Cultura Contemporània de Barcelona (CCCB) olyan képzőművészeket keresett, akiknek a gyűjteménye illusztrálni tudja a kreatív szervezőerőt. Ekkor került a képbe Juanjo Fuentes. Most, 2021-ben, a spanyol művész vidám eklekticizmusa aktuálisabb, mint valaha.
Nem ő az egyetlen ugyanis, aki az eklektikus, zsúfolt megközelítést választja mostanában. A járvány megváltoztatta a világhoz való hozzáállásunkat – újra divatba hozta a mackónadrágot és a beltéri fényűzést. Nem meglepő, hogy a saját otthonunkkal is megváltozott a viszonyunk: azok a terek, melyeket máskor csak reggel és este láttunk, most hirtelen meglepően multifunkcionálissá váltak – egyszerre bölcsödék és irodák, csataterek és szentélyek. Néhányunknak ez egyet jelent azzal, hogy tiszta lappal indulunk, és megszabadulunk az összes kacatunktól, mások azonban szeretik körbe venni magukat olyan tárgyakkal, amelyekhez kötődnek.
Mind biztonságban akarjuk érezni magunkat, és ezek a tárgyak voltaképpen olyanok nekünk, mint egyfajta gubó –
mondja Jennifer Howard, a Clutter: An Untidy History szerzője. A közösségi média cluttercore-nak nevezte el ezt az új mozgalmat, amely a TikTokon és az Instagramon is egyre népszerűbb. Nem csoda: évtizedek lázas rendrakása után végre itt egy trend, ami az enyhén kaotikus, kreatív zsúfoltságot ünnepli. Azok viszont, akik a csészébe beleszáradt teát vagy az elszórt pizzás dobozokat értik a „clutter” alatt, csalódni fognak. Nem erről van ugyanis szó. A cluttercore, vagyis a maximalista stílus vibráló, de sosem visszataszító szín- textúra- és mintarobbanást jelent: tudatos giccs, szembeállítva a klasszikus, visszafogott stílussal. „A rendetlenség általában nem akaratlagos, a cluttercore esetében azonban egyfajta tudatos hozzáállásról beszélhetünk: olyan ez, mint a kreatív káosz” – mondja Howard. Ezért aztán a rendetlenség nem a legkifejezőbb szó rá: a cluttercore valójában nem arról szól, hogy töltsük meg a szobát kacatokkal, hanem sokkal inkább arról, hogy szeressük és vállaljuk fel a már meglévő tárgyainkat, melyek valamilyen formában a saját egyéniségünket is tükrözik. „Ebben a változó világban, ahol sok minden, amit állandónak hittünk megkérdőjeleződik, a cluttercore abban segít, hogy mintegy lehorgonyozzuk magunkat azoknak a szeretett tárgyaknak a segítségével, amik még egy biztosabb múltból maradtak ránk. A bőség érzetét keltik egy olyan időszakban, amikor megszorítások közt élünk” – mondja Howard.
Lássunk néhány példát: itt van mindjárt Juanjo Fuentes malagai háza, ami ugyan egy extravagáns összevisszaságnak tűnik, de közben mégis mindennek megvan a maga helye. A tavasszal megjelent World of Interiors-ban pedig a brit dizájner, Matthew Williamson baleár-szigeteki búvóhelyére pillanthattunk be, amely szintén az örömteli maximalista stílus jegyében készült. „Mindig azt kérdezem magamtól: hogyan tudnám növelni a boldogságfaktort?” – vallja a büszke tulajdonos. A cluttercore lényegét talán nem is lehetne ennél jobban összefoglalni.
Koppenhágában egy 18. századi épület a The Apartment nevű galériát rejti, ami hasonlóan kirobbanó vizuális életörömöt sugároz magából. A galéria alapítóját, Tina Seidenfaden Busck-t úgy emlegeti a Financial Times, mint a tarka-barka, kedvesen kopottas kinézetű dizájn úttörőjét. A The Apartment úgy lett megtervezve, hogy egy privát lakásra, vagyis egy valódi otthonra emlékeztessen, noha természetesen a berendezése állandóan változik. Minden amit csak látunk benne a képektől a dekorációs elemeken át a bútorokig, az megvásárolható. Semmi sem illik igazán össze, azonban a jelen levő tárgyak valahogy mégis szépnek és kívánatosnak tűnnek a látogatók szemében. Vintage poszterek díszelegnek a Kaare Klint által tervezett kávézóasztalka mellett, és a muránói üveg gyertyatartók is jól megférnek a csomózott technikával készült lábtörlővel, ami egy halász alkotása. „Ha körülnézek a saját otthonomban, sokféle különböző helyről származó dolgot látok, de valamiért összességében mégis minden klappol. Biztos vagyok benne, hogy van valamiféle vezérelv amögött, hogy milyen tárgyakhoz vonzódom.” – mondja Busck. A pandémia mindannyiunkat emlékeztetett arra, hogy az otthonunkat olyan dolgokkal szeretnénk berendezni, amelyekhez valóban kötődünk.
Vidámság, extravagancia, komplexitás és személyes történetek: nagyon messzire jutottunk attól a szervezett minimalizmustól, ami évtizedeken át uralta a médiát. A minimalizmusnak világszerte Marie Kondo a legismertebb arca: a törékeny japán hölgy sikeresen győzött meg hírességeket és magánembereket egyaránt arról, hogy dobjanak ki minden felesleges dolgot az otthonukból. Ezt a koncepciót különféle blogok és reality show-k kapták fel rövid időn belül, illetve számtalan könyv jelent meg a témában már eddig is (A kevesebb több – Örömteli minimalizmus). A The Minimalists művésznevet viselő influenszer duó, Joshua Fields Millburn és Ryan Nicodemus pedig idén júliusban készül kiadni Love People, Use Things: Because the Opposite Never Works című művét. Ez a mozgalom egyáltalán nem új keletű: az író-filozófus Thoreau már a 19. században kifejtette, hogy a tárgyak amiket birtokolunk gúzsba kötnek minket, és erdei fakunyhójában évekig a legszigorúbb spártai körülmények között élt. A Marie Kondo-féle minimalizmusnak tehát voltak előzményei, annál is inkább, mert például a japán és koreai lakáskultúrára mindig is jellemző volt a levegősség és a letisztultság. Ez a trend azonban nem tarthatott örökké. Ha másért nem, hát azért, mert makulátlanul tisztán tartani egy házat vagy akár egy lakást bizony kemény munka. „Sokan azok közül, akik minimalizmusra törekszenek, kénytelenek rájönni, hogy hosszú távon nem tudnak együtt élni ezzel a stílussal. Az élet valójában nincs tele tágas terekkel és üres felületekkel” – mondja Howard.
A cluttercore hívei vállalják, hogy sok cuccuk van, csakhogy ők örömüket lelik ebben, és oly módon rendezik el szeretett tárgyaikat, hogy az eredmény szemet gyönyörködtető legyen számukra. Szerintem a minimalista hegemónia ellenpárjaként ez a fajta esztétika is értelmet nyer.
Néha bizony jó érzés nem azt csinálni, amit a magazinok diktálnak. A cluttercore mozgalom tulajdonképpen az átlagemberből csinál lakberendezőt. Nem kevés kreativitás kell ahhoz, hogy eldöntsük, mit hová tegyünk, illetve előre kell látni azt, hogy az egyik tárgy hogy fog majd viszonyulni a másikhoz. Howard szerint a túlzott rendrakásnak egyébként néha kifejezetten mögöttes tartalma van. „Az emberek időnként azért rendezgetnek, tisztogatnak vagy lomtalanítanak, mert ezzel elvonják a saját figyelmüket a félelmeikről, így például a járvány keltette szorongásról is”.
Howard végül arra a konklúzióra jut, hogy a túlzottan makulátlan terek hosszú távon steril hatást keltenek, és így diszkomfort érzetet generálnak az ott élőkben. Az olyan környezet viszont, amit személyes tárgyainkkal dekoráltunk, biztonságérzetet ad, hiszen általuk azokkal a személyekkel és élményekkel vagyunk körbevéve, amelyeket fejben ezekhez a tárgyakhoz kapcsolunk.
Végül már csak egy kérdés maradt: vajon Juanjo Fuentes időnként elpakolja a használatlan dolgait? „Sosem fordul elő. Mindennek tudom a pontos helyét. Néha viccből a családom elrejt egy-egy tárgyat, de azonnal észreveszem. Itt minden holminak saját története van. Egyszerűen részei az életemnek.” Egy igazi cluttercore hívő ars poeticája, ami méltóképpen zárja le kalandozásunkat a kortárs lakáskultúra rejtelmeiben.