Azt mondják, egy cseppben elfér a tenger. De mi minden fér el vajon egy székben, túl a nyilvánvalón? Terdik Szilvia kiállításán jártunk.
Bár a „barátságszék” ábrázolásnak nagy hagyománya van az európai festészetben, így nem teljesen előzmények nélkül való, amit látunk, Terdik Szilvia Sit down next to me címet viselő kiállítása mégis teljesen új szintre emeli a székekhez fűződő viszonyunkat. Egy olyan viszonyt, amelynek eddig szinte alig voltunk tudatában, hiszen nem is gyanítottuk, mennyi mindent elárulhat rólunk a kedvenc ülőalkalmatosságunk.
Fotó: csodapestbuda
Ha már európai festészetről beszélünk, megkerülhetetlen darabjai a műfajnak azok a székek, amelyeket Van Gogh festett 1888-ban: lelki szemeink előtt már meg is jelenik az elhagyatott, szegényes, szalmasárga bútordarab (akár egy önarckép), illetve a másik, az a valamivel dizájnosabb külsejű, amivel a festő elhidegült barátját, Gauguin-t szerette volna megidézni. Vagyis a székek színével, alakjával, térben elfoglalt helyével, illetve a hozzájuk társított tárgyakkal egyszerre tudott utalni egy konkrét személyre, plusz az illető személyhez fűződő kapcsolatára. Így jelenített meg egy valós tárgyat (szék) és egy elvont fogalmat (barátság) egyszerre. Hazai vonatkozást is találunk ebben a témában: Galimberti Sándor például az 1900-as évek elején játékosan felidézte egy Róma-villában készült képén magát a házigazdát, azaz Rippl-Rónait a rá jellemző szecessziós Thonet szék megfestésével.
Ez a fajta játékos tiszteletadás kulcsfontosságú Terdik Szilvia munkásságában is: festett székeinek egy része besorolható a klasszikus „barátságszék”, vagy ahogy ő nevezi, „Szék-Portré” kategóriába (ilyen például a csipkébe burkolt tárgyairól elhíresült Sam Havadtoy-nek címzett különleges, „csipkézett” darab), azonban a Villa 11-ben kiállított művek jó része túlmutat a klasszikus portré műfaján. A művész sok humorral, ugyanakkor elmélyülten mesél az élet nagy kérdéseiről, amelyek – ha hiszik, ha nem – mind kifejezhetők egy vagy több székkel. Éppenséggel akár bravúros stílusgyakorlatként is felfogható az egész tárlat: egyik kifejezetten fantáziadús festménytrilógiáján (Fashion life) például népszerű építészeti korszakokat, irányzatokat (ógörög, gótika, barokk) vonultat fel Terdik Szilvia a székek segítségével. Ez az élénk, humorral átszőtt kísérletező kedv teszi minden képét élővé és szerethetővé, függetlenül attól, hogy értjük -e az ecsetvonások között megbúvó művészettörténeti vagy popkulturális utalásokat.
Fotó: Edőcs Bálint
Noha jelen kiállításának csupán kis hányadát teszik ki, Terdik Szilvia festészetében nagy súlyt kapnak a pályatársakról, kortárs művészekről készített sajátos „portrék”, így ezeket külön is taglalnunk kell. Hogy ezeket a portrékat jobban megértsük, érdemes az irodalmi portré egyes változataira gondolnunk. A 2000-es évek elején Varró Dani mutatott be első kötetében, a Bögre Azúrban ilyesfajta vicces stílusgyakorlatokat versbe szedve: nála az volt a koncepció, hogy kitalálja, egy-egy ismert kortárs (vagy éppen klasszikus) író-költő kollégája hogyan írta volna meg a népszerű gyerekmondókát, azaz a Boci boci tarkát saját munkássága tükrében. A „szomorú kis bocitorzók” valójában sziporkázóan szellemes, remek formaérzékről tanúskodó versek vagy versparódiák, sőt, ha úgy tetszik, hommage-ok, és ugyanez mondható el Terdik rendhagyó barátság portréiról is: ezeken a képeken a kortárs képzőművészet színe-javát idézi elénk egy-egy rájuk jellemző széken keresztül, persze a rájuk jellemző stílusban. Bozó Szabolcsról (akinek Lelki Társak című kiállítása most fut éppen a Millenium Házában), Horváth Lóczi Juditról (akinek képei nemrég a 34. Művészetek Völgyébe települtek ki), vagy ef. Zámbó Istvánról is készített már hasonlót.
Fotó: csodapestbuda
A Villa 11-ben megrendezett jelenlegi tárlatába Terdik Szilvia a különleges Szék-Portrék közül mindössze hármat válogatott be, ezeket azonban nagyon ajánlott közelebbről is megvizsgálni. Talán az egész kiállítás legnagyobb meglepetése Király Tamás divattervező, ruhaszobrász portréja: ez a már-már bizarr festmény merészen kilép a síkból, és ijesztően háromdimenzióssá válik köszönhetően a különleges anyaghasználatnak – ami egyben Király sajátos látásmódját is tükrözi, ő ugyanis kevés súlyt helyezett a ruhák hordhatóságára, és sokkal inkább szoborként fogta fel a kreációit. Kábelek, rézdrót, alufólia – csak néhány extra kiegészítő, amit felfedeztünk a képen, amely így egyszerre állít emléket Király 2010-es show-jának (A hölgy kissé bogaras) és magának a tervezőnek, aki előszeretettel irányította az eseményeket abból a fonott gyékényszékből, ami a festményen is megjelenik.
Ezzel ellentétben a következő portréról csak úgy sugárzik a megnyugtató nőiesség: aki ismeri Gáspár Annamária munkáit, az előtt nem lehet titok, hogy őt leginkább a női lét nagy misztériumai inspirálják. Éppúgy megihleti a szülés-születés folyamata, mint a természettel való kapcsolódás, vagy az organikus formák által megidézett kecses női vonalak. A róla készült Terdik-féle Szék-Portrén ráadásul ő maga is megtalálható egy macskával – szintén a női energiák hordozója – míg az ikonok szakrális világát idéző aranyozott háttér alól (Annamária képeinek egyik védjegye) itt-ott sejtelmesen kiviláglik az élénk, szinte irizáló rózsaszínnel pettyezett alap. Kifejezetten „csajos” kép, amelyen a művész kedvenc széke mintegy megsokszorozódva van jelen, utalva a Gáspár által gyakran használt figuraelrendezésre.
A harmadik művészportré, amire már utaltunk fentebb, Sam Havadtoy részletesen kidolgozott barátságszéke: a magyar származású amerikai képzőművészt sokan csak úgy ismerik, hogy ő volt az, aki csipkébe burkolta a Mickey egeret. Terdik Szilvia ennek megfelelően vegyes technikát alkalmazott ennek az igazán különleges Szék-Portrénak a megalkotásakor: az önmagában is sokatmondó anyagválasztáson túl a szemfülesebb nézők még egy aranyozott országalmát is felfedezhetnek a képen, nem véletlenül, hiszen Havadtoy-t pályája során mindig is erősen foglalkoztatta az identitás és a kulturális migráció kérdése.
Fotó: csodapestbuda
A három fentebb taglalt művészportrén túl persze rengeteg további „szék” is a tárlat részét képezi: székek, amelyek érzékien egymáshoz érnek, otthonosan összebújnak, székek, amelyek hiába dacolnak a múló idővel, székek, amelyek várják, hogy valaki kitöltse a bennük-körülöttük ágaskodó űrt. Az ábrázolt tárgyakon keresztül Terdik Szilvia érzékenyen, sok humorral reflektál múlandóságra, jóra és rosszra, döntésekre vagy éppen döntésképtelenségre, egyenlőségre, párkapcsolatokra. Ezek a képek közvetlenek, könnyedén megszólítják a nézőt, ugyanakkor van bennük kraft: „agyasak”, így munkára bírják ellustult fantáziánkat. A kiállítás címadó darabja például egyszerre juttathat eszünkbe kellemes és nehéz gondolatokat. „Sit down next to me”, azaz foglalj helyet mellettem, ülj le mellém. A felhők felett két igen kényelmesnek látszó ülőalkalmatosság lebeg, szinte kínálja magát, ami reflektálhat egy szerelem kezdeti időszakának gondtalan, világra fittyet hányó lebegésére, de egyben az élet végességére is, hiszen minden nemzedék helyet foglal egyszer egy már letűnt nemzedék oldalán az elkövetkezők emlékezetében.
Terdik Szilvia pontosan az a típusú művész, akire könnyű rásütni: mindig ugyanazt festi. A kiállítás tükrében azonban nyilvánvalóvá válik, hogy ezerarcú, komplex világot képes megalkotni teljesen hétköznapi tárgyakon – jelesül székeken – keresztül, és mi nézőként azonnal képesek vagyunk belehelyezkedni abba a speciális nézőpontba, ami csak az övé. A Villa 11-beli tárlat talán legfontosabb tanulsága ezzel együtt a következő: néha érdemes leülni egy székbe, valaki mellé, hogy tisztábban lássuk önmagunkat.
