Ki tudná eldönteni, mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás? Vajon Szentendre városa adta az itt megtelepedő művészeknek a teremtő erőt, vagy ők kölcsönözték a vidéknek sajátos varázsát?
Szentendre nemcsak a szűk sikátorok, tarkabarka standok és kacsázó gyerekek városa, hanem a képzőművészet egyik hazai fellegvára is egyben.
A Szentendrén látott dolgokban élet van, művészet van
— vallotta Barcsay Jenő, mi pedig nem voltunk restek, és a jelenség nyomába eredtünk. Egy szép napsütéses májusi napon három teljesen különböző, nagyon izgalmas kiállítást jártunk be, majd összefoglaltuk a tapasztalatainkat. Spoiler: szerelmesek lettünk Szentendrébe.
A szecesszió forradalma - Plakátművészet az aranykorban
Ó, azok a boldog békeidők, a bécsi kapucíner és a kugler kora, azok a soha-véget-nem-érő kecses női hajlatok és burjánzó növényi ornamentikák! Érdekes módon a mindenki által bujának és szabadnak tartott szecesszió (vagy más néven art nouveau) a tömegtermelés és az iparosodás ,,mellékterméke". Kezdetben, még az angol Arts and Crafts mozgalom idején az embert körülvevő tárgyak szépségét és az iparművészek gondos kezét dicsérte, azonban a korabeli ,,marketing" hamar lecsapott a mozgalomra, így a szecesszió (majd később az art deco) hirdetőplakátok tömkelegének a felületéről köszön vissza ránk. A műfajnak neves magyar művelői is akadtak: amint a plakát sikk lett, olyan művészeink, mint Rippl-Rónai vagy Vaszary sem átallottak próbát tenni vele. Aligha fogható rájuk, hogy lélektelenül lemásolták volna a párizsi vagy bécsi trendeket, így az elkészült művek egyre ötletesebbek és sziporkázóbbak lettek. Jellegzetesen magyar vonás ezeken a plakátokon például a humor: Faragó Géza kialvatlan szemű, hoppon maradt gavallérja vagy a háztartási zsír felett tanácstalanul álldogáló pingvinek azt a sajátos, (ön)iróniára való hajlamot közvetítik, ami egyéni ízt ad a magyar plakátművészet e méltán népszerű remekeinek. A plakátok szerethetősége abban is rejlik, hogy mindig egy életérzést közvetítenek: nem csupán a biciklit vagy éppen a cigarettát reklámozzák, mint megvásárolható árucikket, hanem az új időkkel lépést tartó szabad, modern ember, modern nő képe rajzolódik ki belőlük. A fejlődésbe és a fényesebb jövőbe vetett naiv hit gyermetegnek tűnhet mai szemmel, pláne a 20. század szörnyűségeinek ismeretében, azonban a szecesszió töretlen népszerűsége jó példa arra, hogy — hiába tagadnánk — a ma emberére is ráfér egy adag gondtalan optimizmus.
Mágikus Kör – Czóbel Béla kapcsolatai, a Nyolcak és a mecenatúra
„Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat” — vallotta József Attila, a Czóbel Múzeum aktuális kiállítása pedig igazat ad neki ebben. Czóbel Béla munkásságát olyan híres ,,neós" pályatársak tükrében szemlélhetjük most, mint Perlrott-Csaba Vilmos, Boromisza Tibor, Ziffer Sándor, vagy éppen Modok Mária. Ez utóbbi alakja azért is érdekes, mert egyike volt azon elhivatott ,,művészfeleségeknek", akiknek a munkássága szerényen elbújva virágzott az ünnepelt férj árnyékában. A szerénység ez esetben inkább abban nyilvánul meg, hogy Mária több időt töltött otthon, és Czóbellel ellentétben nem járta nap nap után festőkészlettel a hóna alatt a vidéket, ám ettől még nagyon is vagány dolgokat csinált alkotóként. Erről bárki megbizonyosodhat, ha megnézi a '60-as években készült műveit: kubusokká változott miniatűr házak sorjáznak kompozícióin, konstruktivista jegyeket mutató absztrakt képpé változtatva a várost, amelyet szemlél. Mintha parányi építőkockákból próbálná kirakni egy szívének kedves hely képét, ami az emlékeiben él. Egyes értelmezések szerint Modok azért is hagyta el lassanként a nagyméretű portrékat illetve tájképeket, mert az otthoni teendők mellett egyre kevesebb ideje maradt festeni. Talán sok mai sorstársa tud ezzel az érzéssel azonosulni. Akárhogy érezzünk is ezzel kapcsolatban, a Mágikus Kör elég sokszínű ahhoz, hogy mindenki megtalálja benne a számításait: a nagybányai plein air hívei éppúgy jó szájízzel jönnek majd el a kiállításról, mint a Magyar Vadak rajongói vagy éppen a Matisse-féle dekoratív formavilág kedvelői. Marc Jacobs mondta egyszer, hogy nem lehet mindenkinek tetszeni: nos, a Czóbel múzeum aktuális kiállítása üdítő kivételnek bizonyult ez alól.
Barcsay Jenő: A formák ritmusa
,,Szörnyen beképzeltek, de idővel megszokhatók" — írta Perlrott-Csaba Vilmosról és Bornemisza Gézáról Herman Lipót 1910-es naplójában. Hajlamosak volnánk ezt a megjegyzését általában a festőművészekre vonatkoztatni, ha nem tudnánk, milyen általános szeretet és tisztelet övezte például Barcsay Jenőt még életében. Az idős mester, pályatársainak és tanítványainak csak ,,Nyenyő", évtizedeken át lakott Szentendrén, és olyannyira a város szerelmese volt, hogy saját bevallása szerint egyszer futva menekült haza Egry József balatoni műhelyéből. Nem érezte magáénak az ottani tájat. Szentendre tornyai, dombjai és sikátorai azonban megihlették: sajátos kompozícióiban szinte mindig fellelhetők a táj jellegzetes elemei. A 125 éve született mesterre idén kiemelt programokkal emlékezik Szentendre: június közepén Művek és Történetek címmel nyílik majd nagyszabású kiállítása. Addig is a formák ritmusában gyönyörködhetünk a Fő tér szélén megbújó Kmetty Múzeumban. A jól ismert és rá jellemző absztrakt kompozíciókon túl Barcsay kevéssé ismert képei is láthatóak, így például azok, amelyeket az olasz reneszánsz csodálata inspirált. Érdemes elidőzni az egyik ilyen festmény, a gondolkodó nő képe előtt: egészen éteri látvány, ahogy magába mélyülten ül abban a valószínűtlen, óarany derengésben. Barcsay képeire általában inkább egyfajta jó értelemben vett földhözragadtság jellemző, mind a témaválasztásban, mind a megvalósításban: mintha modern Antaiosz-ként a szentendrei földből nyerte volna az erejét. A tárlat interaktív részében tanári munkásságával is megismerkedhetünk, ezáltal jobban megértjük saját művészi törekvéseit. Barcsayt nemcsak a tanítványai becsülték, hanem a szakma is nagyra tartotta: Művészeti anatómia című tankönyvét 15 nyelvre fordították le, azóta is alapműnek számít a rajzoktatásban.
Hogyan dolgozzunk fel három kiállítást egy nap alatt?
Sétánk befejeztével ne siessünk a HÉV-hez, hanem üljünk ki a Duna-partra egy almafröccsel a kezünkben, és élvezzük a látványt. Figyeljük meg a magasban cikázó fecskéket. Ha úgy érezzük, készen állunk, sétáljunk fel a Görög utcán. Nicsak, látjuk azt a kinyúló templomtornyot? Hát azt a hívogatóan felfelé szökő macskaköves utat? Szörnyen ismerős valahonnan... Könnyen meglehet, hogy egész Szentendrét egy játékos kedvű festő festette. És mi most benne vagyunk a képben.
