A HAB nemrégiben nyílt KERT kiállítása magyar és külföldi művészek munkáin keresztül izgalmas szeletét tárja elénk a kertről folytatható diskurzusnak.
A kertnek különleges szimbolikája van: beszélhetünk róla mint szakrális térről, jelentheti a traumáink, az elnyomott érzéseink dzsungelét, lehet szemet gyönyörködtető vagy praktikus, valós vagy képzeletbeli, jelenthet élményt és rekreációt, ugyanakkor a megmaradás zálogaként is tekinthetünk rá nehéz időkben. Erre a sokféleségre, a konnotációk sokféleségére próbál reflektálni a HAB nemrégiben nyílt KERT című kiállítása, amely magyar és külföldi művészek munkáin keresztül érdekes szeletét tárja elénk a kertről folytatható diskurzusnak.
Milyenek a jövő kertjei?
Azok, akik kifejezetten egysíkúnak tartanák a kertet mindig az élettel, a termékenységgel, a spiritualitással összekapcsolni, örömmel tapasztalhatják, hogy a kiállító művészek egészen meghökkentő, science-fiction filmbe illő pontjait találták meg ember és természet lehetséges kapcsolódásának. Gondolok itt például Martinkó Márk modern technika segítségével létrehozott műveire, ami az ún. vertikális farmokon jelenleg kísérleti jelleggel működő irányított, föld nélküli növénytermesztést juttathatja eszünkbe, így ezek az alkotások egyfajta utópikus (disztópikus?) kertként funkcionálnak valamikor az elképzelt jövőben. Mindenféle kertészmérnöki szaktudás nélkül, a jelenben is könnyen értelmezhetőek viszont Koleszár Kata képei, melyek az urban jungle-t, a karanténkertet, a lakásban nevelt növényeket éltetik. Furcsa csendéletei szintén egyfajta függőkertet ábrázolnak, hiszen a cserepes növények mintegy lebegni látszanak föntről lefelé: burjánzásuk kisajátítja a teret és szinte fojtó atmoszférát teremt.
Szintén a disztópia világába kalauzolnak bennünket az orosz crocodilePOWER art duó posztapokaliptikus hibridjei, amelyek egészen nyíltan kombinálják akár anyagok, akár hatások tekintetében az organikust a szintetikussal, a földközelit a szürreálissal. Nyugtalanító kompozícióikba a harsány színek révén mégiscsak bekúszik egyfajta életigenlés, a mindennek ellenére (túl)élni akarás vágya, és amennyiben ez túlságosan optimista megközelítésnek tűnne, hát rögtön ki is figurázzák egy hatalmas, rózsaszínű zablát viselő unikornissal.
Ember és természet
,,Azt jól tudom, hogy mindenkinek a gyerekkorában van egy kert,
a magunké vagy a közé vagy a szomszédoké.
Jól tudom én, hogy a játékunk volt ott az igazi úr.
S hogy a szomorúság csak a máé.” — írja Fernando Pessoa, azonban ez a bizonyos elmebeli kert sokféleképpen viselkedhet: menedékként fogadhat magába, vagy dzsungelként rejtheti eltörölni kívánt emlékeinket. Ugyanígy az ember és a természet viszonya sem állandó: a Muntean/Rosenblum duó képei a természettől való elidegenedést vizsgálják ártalmatlan tájképekbe oltott popkulturális utalásokkal. A képek unott, üres tekintetű hősei nincsenek már tudatában az őket körülvevő szépségnek. Ebben a térben kissé zavaróan hat a másik szekcióból átcsúszott két, szakrális nőiség témájához kapcsolódó kép, Tereza Tomanová alkotásai: ezeket érdemes lett volna a teremben egymástól távolabb elhelyezni.
Szakralitás és nőiség
Az ember természetről alkotott filozofikus vagy éppen romantikus elgondolásai mindig kéz a kézben jártak az iparosodással, a gyorsan fejlődő technológiával. Ebben a tekintetben a kiállítás ügyesen szembesít a mai kor legfontosabb problémáival, hiszen soha nem volt még ennyire fenntarthatatlan a tempó, amivel gazdasági értelemben törünk előre, ugyanakkor talán sosem volt még ekkora érdeklődés a fenntartható modellek, a permakultúra, az önellátó ház, az életet adó kert iránt. Ez a kettősség adja a kiállítás belső dinamikáját, ezért érezzük valahol mélyen relevánsnak, ezért tudunk az egyéni ízlésen túl kapcsolódni hozzá és azonosulni vele.
Kondor Attila alkotásai visszavisznek minket a kert talán legősibb, szakrális értelmezéséhez: az iszlám kertek nyomán magát a paradicsomi kertet megidéző műve a vásznon és az elmében egyaránt rendet, struktúrát teremt, ahogy ezek a kertek is szigorú rend szerint szerveződnek, hiszen beosztásuknak a funkcionalitáson túlmutató jelentősége van. A kert a szemlélődés, mai divatos szóval a mindfulness gyakorlásának ideális helyszíne, erre emlékeztetnek bennünket ezek az alkotások.
A kiállítás ,,női szentség” szekciója kapcsán nyugodtan beszélhetünk a női alkotók dominanciájáról kert témában: az anyatermészet szó nem véletlenül kapcsolja egybe a két fogalmat, hiszen a nőiség, a női lét még saját ciklusával is a természeti ciklusokat képezi le. Persze a nők sem statikus lények, állandó változásban vannak, ahogy Tóth Annamária Rita képein (Biofília) is folyton mozogni, áramlani látszik a vásznon az anyag. Formák tekintetében pedig gondolhatunk olyan egészen konkrét motívumokra mint a rózsa vagy a tulipán — az irodalomban, például a középkori lovagi költészetben az elzárt kert, a hortus conclusus gyakran jelentette a távolról imádott kedves nőt. Az alkotók erre reflektálva gyakran jelenítenek meg női szervekre emlékeztető organikus formákat, ilyenek például Tereza Tomanová részben vöröskáposztából kinyert festékkel készült alkotásai.
A kert, mint a küzdelem helyszíne
Nem jó ómen a betérő vendéget/kritikust már az első lépéseknél felbosszantani: egy bosszús kritikus némileg nehezebben zabolázható meg a rózsaszín nyaklót viselő unikornisnál, és a mitikus paripával ellentétben garantáltan nem hajtja majd a kiállításszervezők ölébe a fejét. Mármost a KERT kiállításon a lépcsőn felérve rögtön azzal szembesülünk, hogy a Sztefanu Marina és Fülöp Gergő által készített nagyszabású meztelencsigás kompozíció egészen emberarcú csúszómászói elkeseredetten rohamoznak egy gondosan elkerített, szeráfi magasságokba emelkedett zöldségeskertet. A látvány annyira pimasz módon idézi fel az éppen kultúrát(?) illetve mindent is fogyasztani vágyó mohó közönség képét, hogy az - vigyázat! - még a kevésbé lobbanékony természetű látogatókat is kihozhatja a sodrából. A csigák által hagyott nyálkacsíkok pontos megfigyelésen alapuló aprólékos megrajzolásáért pirospont jár, azonban kertnek és szakrális térnek ilyen mértékben ironizált ábrázolása valószínűleg több vitát mint nézőpontok közötti kapcsolódást generál majd.
Miért jó nekünk a kert?
A téma kapcsán elkerülhetetlenül adja magát az összehasonlítás a HAB KERT-je és a MANK Galéria idei Virágnyelven kiállítása között: nyilván vannak átfedések (például Körei Sándor alkotásait már Szentendrén is megcsodálhattuk), azonban mégis teljesen másként közelítette meg a két tárlat ember és természet kapcsolatát. Amikor a természettől elidegenedett emberről gondolkodunk, akkor azt is látnunk kell, hogy az urbánus környezetben mennyire egysíkú érzékszervi ingerek érnek minket nap nap után. A fehér falak, a képernyők, a monitorok mindennapjaink szerves részévé váltak, éppen ezért nem jelent különösebb kimozdulást a mókuskerékből, ha egy kiállítás is képernyő elé ültet, monitorok bámulására késztet és falak közé zár. Ettől persze még lehet jó, lehet gondolatébresztő, de nem nyújtja ugyanazt az élményt, mint egy több érzékszervünkre ható, a mindennapitól eltérő környezetbe helyezett tárlat, amelynek már a helyszíne is egyfajta szabadságot, természetközeliséget képvisel.
A Virágnyelven eleve szabadabb térbe helyezte a kiállított műveket: az üvegfelületeken át bekukucskáló valódi természet látványa mintha maga is a kiállítás része lett volna. Emellett az a tárlat kimondottan interaktív volt, és törekedett arra, hogy minden érzékszervünkre hasson: játékos kvízt kitöltve szagolhattunk különféle miniatűr kompozíciókba rejtett virágillatokat, tapinthattunk összefűzött terméseket, figyelhettük a természetes fény mindig változó játékát az üvegből készült alkotásokon (pl. Smetana Ágnes Bioritmus sorozatán). Persze ember és természet kapcsolatát többféle nézőpontból lehet vizsgálni, ráadásul amit vizsgálunk, azt óhatatlanul tárgyiasítjuk is, hiszen éppen erről mesélnek Körei Sándor ketrecbe zárt virágai. Csakhogy ezek a ketrecbe zárt virágok még a börtönükön belül is állítanak valamit az élet transzcendens voltáról, míg ugyanez aligha mondható el a Muntean/Rosenblum duó kiüresedett emberalakjairól, vagy épp a crocodilePOWER duó supersize unikornisáról.
A kert, illetve a természet sok író és filozófus számára jelentett valamilyen eszképista elgondolást, például a szecessziót is jellemzően ez a felfogás uralta, azonban a vadon termő vagy ember által gondozott növények sosem csupán egyféle megközelítésben jelentek meg a képzőművészetben. Akár a csendéletek is gyakran szemléltették a növények-gyümölcsök romlandóságát, az időben erősen behatárolt létüket, gyors pusztulásukat. A KERT kiállításon ezt az aspektust leginkább David Claerbout Madárkalitka című műve képviseli, ami egy teljes ciklust ír le az idilltől a teljes pusztuláson át az élet újraindulásáig. A kert sokféle aspektusa közül ugyanis számunkra ez a legfontosabb: a kert (akár képzeletbeli, akár valóságos) sosem egészen, sosem véglegesen halott — az élet mindig újra kezdődik benne.
