A Resident Art galériában egy fiatal magyar művész sajátos módon tágítja ki számunkra a festészet jelentéskörét.
Szlávik Barbara nemrég nyílt kiállítása arra kérdez rá, vannak -e feltételei, és ha igen, melyek a minimális feltételei tulajdonképpen egy képnek. Egyszerűbben megfogalmazva: honnantól kezeli a szemünk festményként azt, ami a falon van? Mi az a legkisebb egység, ami szükséges egy mű létrejöttéhez? Szlávik a kérdés megválaszolására tesz kísérleteket: különböző színű és méretű ,,elemekből” hoz létre installációkat, amelyek alkalmazkodnak a kiállítótér, jelen esetben a budai Resident Art galéria speciális térbeli adottságaihoz. Ezek a sajátos ,,architektúrák” egyszerre idézik fel az ősi emlékköveket vagy bálványokat, másrészt hármas tagoltságukkal az emberi test arányait is leképezik számunkra. Nem újszerű gondolat ez: Vitruvius római mérnök és szakíró már a Kr.e. 33. és Kr.e. 14. között íródott értekezésében is felhívta a figyelmet arra, hogy a dór oszlop egy férfi testének arányait tükrözi, illetve ennek a testnek a szépségét és erejét ülteti át funkcionálisan az építészetbe. A görögök az embert tették meg mindenben mértéknek, így a jón oszlop egy karcsú női testet is felidézhet a mindenkori nézőben, míg például a korinthoszi oszlopfőt a legenda szerint egy fiatal lány síremléke ihlette, amelyen az otthagyott áldozati kosárkát benőtte keresztül-kasul a növényzet. Az emberi testet organikus módon ábrázoló görög oszlopokkal szemben Szlávik álló vagy éppen fektetett ,,oszlopai” kissé olyan érzetet keltenek a nézőben, mintha a híres skandináv bútorgyártó cég egyik bemutatótermébe tévedt volna. Még a műveken alkalmazott színskála is megdöbbentően hasonlít a minimalista dizájnt hirdető ,,elemes” kanapékéhoz. A kiállított képek felülete érdekesen rücskös, amit a művész úgy ért el, hogy az alapozást követően felvitt festékre ceruzával rásatírozott. Optikailag a kiállított képek így nem egykönnyen megfejthetők, a felszín sosem tűnik egészen homogénnek, ráadásul a felületre ráeső fény függvényében más-más árnyalatot érzékel belőle a szemünk. Ez a rendkívül egyszerű, skandináv dizájn ihlette elrendezés voltaképpen nagyon meditatív, megnyugtató hatást kelt, hiszen nem bombázza ingerekkel a befogadót, hanem arra készteti, hogy hosszan kövesse pillantásával a felülről lefelé vagy balról jobbra futó egyeneseket vagy ,,oszlopokat”. Már persze a néző ,,olvasási iránya” valószínűleg automatikusan ez lesz, hiszen erre áll rá jobban európai írásjeleken szocializálódott szemünk. Érdekes gondolat, hogy egy másik térben, egy másik galériában esetleg teljesen más konstellációban látnánk ugyanezeket az alkotásokat. Az elemes kanapékhoz hasonlóan ugyanis ezek a képek is szétszedhetők és újra elrendezhetők másféle szempontok szerint. Tehát amit most egy monolitikus egységként érzékel a szemünk, az valójában korántsem megbonthatatlan, nem állandó egész, hanem csak egy lehetőség a sok közül. Azonban tagadhatatlanul impozáns látványt nyújtanak így: a nagy belmagasságot jól kihasználó vertikális installációk monumentális méreteiknél fogva játékba hozzák a harmadik dimenziót, és a látogató meglepően kicsinek érzi magát előttük. Ugyanakkor hiába keres a tekintetünk bármit, amibe belekapaszkodhat: a kissé sivár kompozíciók egy ember előtti vagy ember utáni táj kihaltságát idézik — árván égnek meredő monolitok, akár egy kihalt civilizáció rejtélyes üzenetei az utókor számára.
