Február 23-án zár az elmúlt évek egyik legnagyobb horderejű hazai kiállítása.
„Egyetlenegy teremtmény-e, mely megosztá önmagát?
Vagy egy választott pár lénye lett eggyé e lombon át?” 
A Galimberti házaspár életműve előtt állva mi is feltehetjük magunkban Goethe híres kérdését, amit a költő eredetileg Ginkgo Biloba című versében fogalmazott meg. Barki Gergely, a kiállítás kurátora ugyanis egyáltalán nem túloz, mikor azt állítja, ez a két ember úgy kapaszkodott egymásba egész pályafutása során, mint két csatlakozó fogaskerék. A Nemzeti Galériában február 23-ig látható kiállítás nem csupán azért érdekes, mert ritka példáját tárja a közönség elé az egymást el nem nyomó, sőt egymást kölcsönösen segítő művész házaspárnak, hanem egyben egy nagy-nagy művészettörténeti puzzle darabjainak mesteri egymáshoz illesztéséről is beszélhetünk, aminek köszönhetően ezek a művek ebben a formában most válnak először igazán láthatóvá a nagyközönség számára.
A magyar (és a közép-kelet-európai) avantgárd régóta sikknek számít a gyűjtők körében, csakhogy van egy kis bökkenő: nálunk ezeknek az újító szándékú irányzatoknak a felfutását anno gyakorlatilag kettévágta az első világháború, ráadásul rengeteg mű elveszett vagy megsemmisült a harcok majd az azokat követő társadalmi forrongások során. Amit most látunk a Nemzeti Galériában, az a becslések szerint nem lehet több Galimbertiék életművének 20-30%-ánál.
Párizs, Rue de Vaugirard - Unsplash
Párizs az én Bakonyom — mondta Ady Endre, de valójában nemcsak a duhaj költő érzett így a XX. század első évtizedében. Czóbeltől Márffyn át Kassákig sorolhatnánk azokat a művészeket, akiket valamilyen módon megihletett a francia főváros, még ha változó anyagi körülményeik függvényében nem is mind élvezték felhőtlenül az ott tartózkodást (lásd pl. Kassák, Egry és Kmetty esetét). Azonban bárhogy is voltak eleresztve, valójában mindegyikükre abszolút szemléletformáló hatással volt a korabeli Párizs pezsgő szellemi -és kulturális élete. Nemcsak az anyagi körülményeik, hanem az ismertségük, a befutottságuk szerint is különböztek egymástól ezek a Párizsban élő magyar festők, akik a városi hőség elől menekülve a nyarakat rendszerint Nagybányán töltötték, majd ahogy az időjárás hűvösre fordult, szépen visszaszállingóztak Párizsba, és visszakapcsolódtak a modern irányzatok, stílusok kavalkádjának szédítő forgatagába. Ezek közé a furcsa vándorfecske életet élő festők közé tartozott a Galimberti házaspár is: Dénes Valéria és Galimberti Sándor, miután összebútoroztak, gyakorlatilag máris ontani kezdték magukból a műveket, ráadásul nyugodtan elmondható, hogy párizsi műtermükben nem egy remekmű készült tragikusan rövid pályafutásuk alatt. Ennek akár örülhetnénk is, főleg, hogy a korszak igen éles szemű párizsi műkereskedője, Berthe Weill felfedezte magának a házaspárt, és igyekezett lehetőséget biztosítani számukra a valódi áttöréshez. Ha teátrálisak akarnánk lenni, úgy is mondhatnánk, a világhírnév kapujában érte őket az első világháború. A vándorfecske életet élő párizsi magyar festőkolónia ijedt verébcsapat módjára rebbent szét, és örülhetett, aki idejében menekült, s így elkerülte az internálás rémét. Galimbertiék sok más sorstársukhoz hasonlóan könnyű poggyásszal távoztak a francia fővárosból, így műtermükben hátrahagyott festményeik sajnos elvesztek vagy megsemmisültek. Az egykor lázadó és bohém festők közül többen sosem tudtak már visszakerülni abba az ihletett állapotba, amelyben alkotni tudtak párizsi tartózkodásuk alatt, hiszen gyakorlatilag kikerültek a modern áramlatok sodrásából, Galimbertiék pedig még ennél is rosszabbul jártak, hiszen ők meg sem érték a háború végét.
„Az Úristen epikus természetű, de van érzéke a drámai fordulatok iránt” (Esterházy)
Miért ver bennünket a sors? — kérdezzük gyakran a tragikus végű világégések felett bánkódva, amelyek bizony műkincsgyűjteményeinken is mély nyomot hagytak. Miért nincs nekünk soha szerencsénk?! Hát szerencsénk talán nincs, van viszont egy Barki Gergelyünk, aki bebizonyította, hogy türelmes gondviselés márpedig létezik: ezt a nem könnyű szerepet vállalva rakosgatta ugyanis a kiállítás kurátoraként össze a fiatalon elhunyt festőházaspár életművének szanaszét hányódott, félredatált, félreértelmezett, megrágalmazott darabkáit, majd illesztette őket gondos kézzel a helyükre. Az eredmény totálisan lenyűgöző. Lenyűgöző és egyben felemelő, mert erről a kiállításról senki sem fog úgy kilépni, hogy ne került volna teljesen a látottak bűvkörébe. Ez egy olyan tárlat, ami nem tudálékoskodik, nem áll föl a piedesztálra, hanem kézen fog, és vezet magával. Azt mondja már a belépés előtt, hogy tessék, itt van egy konvex tükör, nézz bele, figyeld meg, hogyan görbül a tér, hogyan játszik a lencse a szemed által érzékelt valósággal, és emlékezz majd erre a kiállításon, mikor odaérsz x kép elé. Azt mondja, hogy tessék, itt van ez a virágcsendélet, ami olyan, mint egy kócos francia lány, aki magára kapott egy könnyű inget, beleugrott egy több számmal nagyobb nadrágba, nyakába kanyarított egy színes sálat, és mégis szép, és ezt tudja is magáról. N’importe quoi. Nem akar megfelelni senkinek. Felszabadult, játékos, kísérletező kedvű festészetet látunk, ami sokszor valóban úgy hat, mintha a művész épp csak az imént hagyta volna ott a vásznat. Tárgyak csalinkáznak jókedvűen lefelé az abroszról, fák hajolnak meg furcsa szögben, horizontok folynak el kémények fölött, míniumvörös háztetők csattannak föl ujjongva a kopár, téli tájban. Ez egy olyan kiállítás, ahol jól érezzük magunkat. Igen, rengeteg információt zúdít a fejünkre, és egyszerre gombolyítja három művész (Galimberti Sándor, Dénes Valéria és az első feleség, Lanov Mária) pályafutásának fonalát, mégis befogadható, mégis emberi, és szerethető. Ha volnának esetleg még olyanok, akik nem tekintették meg, hát meleg szívvel ajánljuk. Annál is inkább, mert a kiállítás egyik tere, az ún. WANTED ,,western szekció” pont a még mindig lappangó és elő nem került művek sokaságára hívja fel a figyelmet. Csak remélni tudjuk, hogy a tárlatot övező médiafigyelem idővel előcsalogatja majd rejtekükből ezeket is. Addig is be kell érnünk azzal, ami van: egy töredékességében is lenyűgöző páros életművel, valamint egy szélesvászonra kívánkozó Rómeó és Júlia sztorival. A szélesvászon nem túlzás, figyeljék csak meg, készülni fog film belőle, talán hamarosan. S ha készül, és képes lesz akár csak feleolyan intenzív hatást elérni, mint ez a tárlat, már örülhetünk. Azzal az örömmel, ami a gyerekeké: a felfedezés örömével, hogy még mindig tartogat számunkra csodákat ez a fránya Élet.
