A Kiscelli Múzeum Mézes Élet kiállítása rácáfol arra az általános véleményre, miszerint a mézeskalács csak karácsonykor lehet érdekes. 

Önök vajon hogyan készítik a mézeskalácsot? Begyúr, állni hagy, kinyújt, megsüt? Súlyos tévedés. A hangsúly itt kérem szépen az állni hagy-on van, de nem mindegy, meddig. És az sem, mennyit. Egy több hónapig érlelt mázsás súlyú tészta szinte már családtag, ilyenkor felmerül a kérdés, elkezdünk -e hozzá érzelmi szinten kötődni. Szürreálisan hangzik, de legyen elég ennyi: a Beliczay család alapreceptje alaposan kihasználja a méz konzerváló tulajdonságát — nem hiába voltak az ő süteményeik országszerte híresek. Kíváncsiak a titkos receptre? Nem kell hozzá időgép, csupán a Kiscelli Múzeumig kell elzarándokolni érte, az A4-es lapra nyomtatott részletes leírás ugyanis a tárlat része. Ne ijedjenek meg, a mennyiségeket a modern háztartáshoz igazították: ígérem, szó sincsen benne mázsáról. 

Az ember édesség utáni vágya az ősidőkre nyúlik vissza, és bizony nagyon sokáig a méz volt az egyetlen olyan étek, ami csillapíthatta ezt a sóvárgást bennünk. Ezt figyelembe véve nem csoda, ha a régészeti ásatások során sorra kerülnek elő az égetett agyagból készült régi formák maradványai.

„Magyar földön a honfoglalás előtti időből is van emléke a mézessütemény készítésnek: az aquincumi római légiók táborai helyén negatív cserép süteményformákat találtak ásatás közben.”

— írja Weiner Piroska Faragott mézeskalácsformák című könyvében.

Jó volna ebbe a gondolatba ringatni magunkat, de valójában nem a rómaiaktól vettük át és vittük tovább a mézeskalács készítést, hiszen erre utaló feljegyzések nincsenek, sokkal valószínűbb, hogy az erdélyi szászok révén honosodott meg nálunk már jóval később, nagyjából a XII. századtól kezdve. Első magyar nyelvű írásos nyoma a mézeskalácsnak illetve a faformának a XVI. századból maradt ránk. A céhek korában már igen precízen végezték az adminisztratív munkát, így tudhatjuk meg, hogy az első magyarországi mézeskalácsos céh a XVII. században alakul meg Pozsonyban. Ki volt az, aki nem lépett be a céhbe? Nos, őket nevezzük kontárnak, és ha hihetünk a levéltári anyagoknak, ezek a kontárok bizony sok bosszúságot okoztak a derék céhmestereknek. 

Kanyarodjunk azonban vissza a Beliczay családhoz: a mézeskalácsos dinasztia története nem egy kontárral indul, hanem egy nagyon is tehetséges vándor tanonclegénnyel, Beliczay Imrével, aki miután elnyeri a mester címet (nota bene, ennek érdekében feleséget kellett választania, hiszen a szabályok szerint mesterré csak házas ember válhatott), annak rendje s módja szerint belép a céhbe, amit ő maga alapít meg 1844-ben Pesten. Mondjuk így könnyű. Mielőtt nagyon elkezdenénk őt irigyelni, 1848-ban kitört a forradalom, Beliczay Imre pedig, mivel részt vesz a szabadságharc küzdelmeiben, csak 1851-ben térhet vissza pesti műhelyébe. A mézeskalácsosokat ma általában magával a süteménnyel azonosítjuk, pedig a régebbi korokban az ütőfák, vagyis a formák művészi megmunkálása, faragása is hozzátartozott a mesterséghez. A két dolog nem mindig járt persze kéz a kézben, tehát aki ügyesen sütött kalácsot, az nem biztos, hogy jó fafaragó is volt egyben, Beliczay Imrének azonban már nagyon hamar megnyilatkozott a faragáshoz, vagy ahogy a korabeliek mondták, „fabökéshez” való különleges tehetsége. Az általa megmunkált ütőfák művészettörténeti, néprajzi szempontból is jelentősek. Az ütőfa vagy verőfa elnevezéstől nem kell megijedni, üresjáratban sem használták fegyverként vagy netán az inasok ráncbaszedésére ezeket a formákat, nevük egyszerűen a sütemény elkészítési módjából adódik. Akkoriban sütőpor és szalalkáli híján nem volt még a tésztában hajtóanyag, így a mézeskalács térfogata alig változott sütés közben. Ez azért volt jó, mert a tészta így meg tudta őrizni magán az aprólékos faragások nyomát. Ehhez a nyers mézestésztát tenyérrel bele kellett nyomkodni, ütni a formába, vagyis az ütőfába, majd egy hasonlóan lendületes mozdulattal (esetleg az asztal sarkához csapva) kiütni belőle. Így keletkezett a szép, aprólékos minta, ami sütés után is megmaradt a felületen, hiszen a hajtóanyagmentes mézeskalácsok nem dagadtak meg a sütőben, ellentétben a mostaniakkal. Cserébe persze kemények is voltak mint a kő, és minden bizonnyal igen strapabíró fogsor kellett az elropogtatásukhoz, ugyanis nem volt, ami lazítsa a tészta szerkezetét. Ugyanakkor az ütőfának is strapabírónak kellett lennie, hogy bírja évekig a sok csapkodást, így általában körtefából faragták őket. „Faragásra a sima, évgyűrűktől alig megszakított fejlődésű körtefa volt a legalkalmasabb.” — tudhatjuk meg Weiner Piroska már idézett könyvéből.

A faanyag tehát adott, de mik lehettek vajon a legnépszerűbb minták? A mindenkori mézeskalácsosok sokszor felhasználták, meglovagolták a hosszabb-rövidebb ideig tartó divathullámokat, ezzel is növelni akarván a bevételt, azonban nem ezek a különleges vagy meghökkentő formák képezik az ütőfa gyűjtemény gerincét. A mézeskalácsnak mindig is szimbolikus jelentése volt, az emberélet nagy fordulópontjaihoz kötötték: párválasztás, esküvő, születés, búcsúzás. Gyerekek is kaphatták ajándékba sátoros ünnepek idején: a kislányok jellemzően a bepólyált baba formát részesítették előnyben, a kisfiúk pedig a nyalka lovas huszárt. Persze csak egy bizonyos korig, Mikszáth Kálmán Fekete Városából ugyanis megtudhatjuk, hogy a nagyobbacska lányok már megvetően fordulnak el a mézesbábtól, és a csinos pántlikát részesítik előnyben, ha ajándékozásra kerül a sor. Ezzel együtt Mikszáth szerint

„A mézeskalácsosság a legszellemesebb mesterség. Nem a Merkur patronátussága alatt áll az, hanem az Ámoré alatt. Csupa merő szerelem, csupa incselkedés. Nem is mesterember a mézeskalácsos, hanem poéta. Hangulatot ébreszt, mosolyt fakaszt az ajkakon, elpirulásra kényszeríti az arcokat a süteményeivel.” 

Beliczay Imre élete egyébként olyannyira összefonódott a mesterségével, hogy halálának éve (1872) furcsa mód egybeesik a magyarországi céhek megszűnésével. Fia, Beliczay Béla nehezített pályán vitte tovább a családi vállalkozást, hiszen a tömegtermelés korában sokkal nehezebben tudott érvényesülni az ő alig kéttucat embert foglalkoztató kis üzeme (a szűk családot is beleszámítva). Találékonyan szerzett azonban egy új felvevő piacot: a sugárúton épülő büszke-szép paloták hajópadlója gondos ápolásra szorult, Beliczayék pedig bővelkedtek méhviaszban, így létrejött egy kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolat. Azontúl jó minőségű padlóviaszuk termelte meg a bevétel nagy részét. Hamarosan a szépen faragott ütőfáknak is bealkonyult, hiszen az 1890-es évektől megjelent a szalalkáli, ami egy porhanyósabb, puhább puszedli-állagot eredményezett, viszont a tészta nem tartotta meg többé az aprólékos faragás nyomát, hiszen megdagadt a sütőben. Beliczayék azonban lelkiismeretes honpolgárként a leselejtezett ütőfákat nem egyszerűen a kukába hajították, hanem odaajándékozták a nemrégiben megnyílt Néprajzi Múzeumnak.  

Az első világháború több szempontból is érintette a Beliczay családot, hiszen méznyerő területeik a határon túlra kerültek, így nehézkessé vált a beszerzés, ráadásul Béla fiának, Endrének valahogy nem igazán akaródzott továbbvinnie a mézeskalácsosságot. Szerencsére azonban volt neki két lánytestvére, Mária és Etelka, akik kiválóan helytálltak ebben a szerepben. Kettejük közül Mariska néni szentelte életét egészen a családi vállalkozásnak: kitartása jutalmául nem várt segítséget kapott unokaöccse, László személyében, aki fiatalos lendületet, új energiákat hozott a mézeskalács üzletbe. Nagynéni és unokaöcs az 1930-as években még egyszer utoljára felvirágoztatják a boltot, mielőtt a második világháború és az azt követő államosítás végképp eltörölné a vállalkozásukat a színről. 1949 decemberétől a fővárosi cukrászipari vállalat egy fiókja kezdi meg működését a Csányi utcai üzletben, a megmaradt díszes ütőfák nagy részét pedig máglyahalálra ítélik a ház udvarán. A Kiscelli Múzeum munkatársa, Seenger Ervin nem egyet közülük már konkrétan a tűzből kapott ki, ezeken a kiállított darabokon máig látszanak az égésnyomok. Egy darabka történelem egészen testközelből. Ritka élmény. 

A kiállítás nyújtotta élményhez az is hozzátartozik, hogy abszolút több érzékünkre hat. Gyanítom, hogy az egyes kiállítóterekben a finoman lengedező fűszerillatot párologtatóval gerjesztették, azonban az az összetéveszthetetlen, valódi kisült mézeskalács illat, ami Seregély Mirtill műhelyéből szállt felfelé, már egész kis exodust eredményezett a kiállításlátogatók körében. Mindenképpen érdemes a március 23-ig meghosszabbított tárlat programjain részt venni, hiszen ily módon nemcsak a négy generáción át töretlenül fennmaradt Beliczay mézes történetét ismerhetjük meg Maczó Balázs szakértő előadásában, hanem magunk is kipróbálhatjuk a gyertyaöntést illetve a mézeskalácsdekorálást, ami, higgyék el, nemcsak karácsonyra készülődve meditatív élmény.  

„Életem nehéz mézzé köpültem” — írja egy versében Kosztolányi. A Beliczay család négy generációja szintén személyes és történelmi viharokat köpült mézzé, ha úgy tetszik, ennek ellenére a Kiscelli Múzeum Mézes élet tárlatának látogatói remélhetőleg mind megtapasztalják a kiállítást végigjárva, hogy a méz, ez az ősidőktől fogva szimbolikus anyag, ha hozzáértő kezek nyerik ki a kaptárból, a sűrűségével együtt is édes tud lenni.