„Engem hidegen hagy a halhatatlanság kérdése. Egyes egyedül a tea íze érdekel.” Lu Tung, 9. századi kínai költő

Pont a teának ne lenne világnapja?! Hiszen a víz után ez a második leggyakrabban fogyasztott ital az egész Földön. Szerencsére a tearajongók három éve már hivatalosan is megünnepelhetik szenvedélyüket május 21-én, a nemzetközi tea napon.

Íz, ami összehoz

A tea nem csupán innivaló, hanem kultusz, szenvedély, és egyben az emberi civilizáció egyik fontos vívmánya. A szőlő -és borkultúrához hasonlóan a termőhely kiválasztásától kezdve az érlelésen át a kóstolásig minden fázis szakértelmet és odaadást igényel a nemes ital előállítása során. A Keleti és a Nyugati kultúrában némileg eltérő teafogyasztási szokások alakultak ki az idők folyamán, ám valamiben mindnyájan egyetértünk: a tea felüdíti az elmét, és közelebb hozza egymáshoz az embereket. A legtöbb országban a vendéglátás, illetve a baráti összejövetelek egyik jelképe a közös teázás: a házigazda és a vendégek ilyenkor kölcsönösen kifejezik az egymás iránti tiszteletet, a barátok pedig könnyebben megnyílnak egymásnak egy-egy adag aromás, gőzölgő ital felett. Egy csésze tea még a legbarátságtalanabb helyen is az otthon érzetét kelti. Különös, hogy mai rohanó világunkban inkább a kávé lett felkapott, a tea pedig úgy él a köztudatban, mint a „ráérősek” itala, pedig valójában reggeli ébresztőként is jobban funkcionál pörkölt rokonánál, a benne található vegyületek ugyanis sokkal összetettebben hatnak a szervezetünkre. Egy csésze tea valamivel kevesebb koffeint tartalmaz ugyan a kávéhoz képest, ám a benne található teanin nevű aminosavnak köszönhetően a felszívódás lassabb és egyenletesebb, tehát tartósabb éberséget érhetünk el vele, egyben kevésbé terheli meg a szervezetet és az idegrendszert.

Eredet

A kínai legenda szerint Sen-nung császár fedezte fel a teát időszámításunk előtt 2737-ben, hála egy véletlen balesetnek. Az azonban vitathatatlan tény, hogy Kínában már az időszámítás előtt a mindennapok részévé vált a teafogyasztás, és a buddhista szerzetesek vándorlásának köszönhetően nemsokára Ázsia-szerte elterjedt.

A nyugati világ jóval később ismerte csak meg a teát: holland kereskedők hozták be először Európába 1606-ban. Véletlen egybeesés, hogy Kínában nem sokkal azelőtt fedezték fel, hogyan lesz a zöld teából fekete tea, így hozzánk már az aromásabb, intenzívebb ízű fekete változat jutott el, a mai napig legtöbben erre a fajtára asszociálunk a tea szót hallván, pedig Kínában évezredeken át „zölden” fogyasztották ezt az ikonikus italt, sőt Kína, Japán és Korea területén a mai napig a zöld tea a népszerűbb. Magyarországon maga a tea szó is magyarázatra szorul, hiszen a világ összes másik nyelvében csakis a Camellia sinensis cserje leveleiből készült italt értik alatta, míg nálunk minden más növényi főzet is ezen elnevezés alatt fut, lásd kamillatea, hársfatea, stb. Angolul és franciául ezek a gyógynövényes italok tisane vagy infusion néven ismertek, megkülönböztetve őket a valódi teától, mely alatt csakis a teafélék hat családját értik, vagyis a fekete, a zöld, a fehér, a sárga, az oolong és a pu-erh teát.

Kis teatörténelem

Ceylon, Assam, Darjeeling... Mielőtt még megismernénk ezen teák összetéveszthetetlen zamatát, az egzotikus csengésű, szépséges nevek máris elbűvölnek minket. A sors iróniája, hogy az alább felsorolt legismertebb fajták mindegyike Indiából származik, és sokan nem is gondolnák, micsoda véres és viszontagságos út vezetett odáig, hogy végül az asztalunkra kerülhessenek. Anglia ugyanis mintegy két évszázadon át Kínától függött már ami a teaimportot illeti, elképzelhetjük tehát, hogy nagy megkönnyebbülésükre szolgált, amikor 1823-ban egy skót kereskedő felfedezte az Indiában őshonos teacserjéket. Ez azonban még nem volt elég a termelés elindításához: a tea a 19. században sajnos csak véres harcok árán jutott el Európába. A két ópiumháború ugyanis azért tört ki, mert alattvalói függőségét látva a kínai császár megtiltotta, hogy a britek ópiummal fizessenek a kínai kereskedőknek. A kínaiak mindkét alkalommal megsemmisítő vereséget szenvedtek, ráadásul az 1800-as évek közepén egy skót kém 20000 teacserjét csempészett át Kínából Indiába. 1858-ra aztán kiépült a brit gyarmati uralom Indiában: Nagy-Britannia maga is elkezdhetett teát termeszteni (vagy helyesebben termesztetni az indiaiakkal) a kínai exporttól való függőségük ezáltal jelentősen csökkent a későbbiekben. Érdekesség, hogy noha Afrikában csak 1924-ben kezdtek el kereskedelmi céllal teát termeszteni, Kenya mára a világ harmadik legfontosabb teatermesztő országa lett rögtön Kína és India után.

Szertartás

Nem véletlen, hogy a hagyományos kínai teáskanna, a gaiwan három részből áll: van a fedél, majd maga az edény, végül az alátétként szolgáló kistányér. A kínaiak hite szerint az első az eget jelképezi, a második az életet, a harmadik pedig a földet.

A keleti teakultúra legfőbb különbsége a miénkhez képest az áztatásban rejlik: míg Európában általában kisebb mennyiségű teafüvet forrázunk le sok vízzel, majd percekig hagyjuk ázni, addig Kínában például pont fordítva járnak el: nagy mennyiségű teafüvet forráznak le kevés vízzel, az áztatási időt pedig másodpercekben mérik. A teafüvet aztán többször, akár 8-10 alkalommal is felöntik ilyen módon, mielőtt kidobnák. Az ázsiai teaszertartások meglehetősen szigorú rend szerint zajlanak, minden mozdulatnak jelentősége van: olyan, akár egy gondosan megkomponált koreográfia. Közös bennük, hogy egyfajta elmélyülést, meditatív állapotot kívánnak a résztvevőktől. A nyugati világban ezzel szemben leginkább az ötórai tea szertartását ismerjük, ezt az 1840-es években honosította meg Anna Maria Russell, Bedford hercegnéje. Abban az időben ugyanis az arisztokrácia tagjai korán ebédeltek és későn vacsoráztak, a jó hercegné pedig idővel észrevette, hogy a kettő között kellemetlen elgyengülést észlel. Nosza rendelt egy kanna teát és némi süteményt uzsonna gyanánt, a szokás pedig hamarosan olyan népszerű lett, hogy többé senki sem akart meglenni nélküle: a britek azóta is szertartásosan megülik az ötórai teát némi harapnivaló kíséretében. 

A mindennapok része

A legfontosabb különbség a borfogyasztáshoz képest abban rejlik, hogy míg a bort bárki ki tudja önteni a palackból, a teakészítés inkább egy interaktív folyamat, ahol a tea készítőjének tisztában kell lennie az adott fajta igényeivel, tehát az ajánlott fejenkénti mennyiséggel, az áztatási idővel, és az ízesítésre vonatkozó lehetőségekkel. A különböző fajták ugyanis más-más elbánást kívánnak: a fekete teákra általában igaz, hogy kb. 100 °C-os vízzel forrázhatóak, és 3-5 percig ajánlott áztatni őket, semmiképpen sem tovább. A Darjeeling kivétel: ezt a nemes fajtát elég 80-90 °C-os vízzel forrázni. A zöld teákat pedig egyáltalán nem szabad forrásban lévő vízzel felönteni, várjunk egy-két percet, majd körülbelül 71-82 °C-os vízzel öntsük fel, és 1-2 percnél tovább soha ne áztassuk. A filteres teák hajlamosabbak a fanyarságra, mivel legtöbbször morzsalékot tartalmaznak, amelyből több kesernyés tannin oldódik ki, mint a szálas teából. A piramis alakú filter jobb választás, ebbe legtöbbször szálas tea kerül, a levelek pedig ki tudnak nyílni a vízben, aromájuk így jobban érvényesül majd. Aki kifejezetten az ázsiai stílusú, hagyományos teázás iránt érdeklődik, az nézzen be a Zhao Zhou teaboltba vagy látogassa meg a honlapjukat. Bizonyos fajták elkészítése (például matcha vagy pu-erh teák) nagy szakértelmet igényel, tehát érdemes inkább teaházban megkóstolni őket, nehogy csalódjunk.

Melyiket válasszam?

Elsősorban ízlés dolga, hogy végül melyik tea lesz a kedvencünk, néhány dolgot azonban érdemes figyelembe venni. Télen vagy nagy hidegben általában jobban esik az embernek a fekete tea, míg nyáron a könnyedebb zöld és fehér teákat fogyasztjuk szívesebben. Napi két-három csészénél ne igyunk több fekete illetve zöld teát, este/lefekvés előtt pedig inkább fogyasszunk gyógynövényekből készült főzetet, ha teázni szeretnénk. Rendkívül alacsony koffeintartalma miatt még a kukicha, vagyis a japán ágtea is alkalmas esti fogyasztásra, a gyerekek is nyugodtan ihatják. Ez a fajta a teacserje pirított ágacskáiból készül, kellemesen diós aromája van. 

A testes, erős teák rajongói általában a malátás ízvilágú Assam és a klasszikus Ceylon mellett döntenek, ilyen keverékből készül például a The English Tea Shop English Breakfast teája. Az ínyencek nagy kedvence a citrusos Earl Grey, ebből a Pukka változatát mindenképpen érdemes kipróbálni, mert különösen finom: a keverékhez használt fekete tea egy része Darjeeling fajtájú, tehát különösen aromás, a bergamott mellett pedig levendulavirággal van ízesítve. A zöld teák közül itthon a friss, füves ízű Sencha népszerű, vagy az erőteljesebb, kesernyésebb Gunpowder. A jázminos változatot is sokan szeretik, valódi virágoskertben érezhetjük magunkat, mialatt elfogyasztjuk. Hasznos tudnivaló lehet még, hogy a teacserje igen érzékeny növény, és manapság rengeteg peszticid szert használnak a termesztők. Ha belegondolunk abba, hogy ezeket a leveleket mi forró vízben kiáztatjuk, könnyen belátható, hogy a rendszeresen, tehát nap mint nap nagyobb mennyiségben fogyasztott teák esetében érdemes az organikus változatot előnyben részesíteni. Természetesen ha csak időről időre teázunk egyet, akkor ennek nincsen akkora jelentősége. Kísérletezzünk bátran, és ne feledjük, hogy a kevesebb több: inkább fogyasszunk ritkábban jó minőségű teát.