A nők helyzete az irodalomban mondhatni kényes: sokszor az ihletadó múzsa szerepét osztja rájuk a kíváncsi utókor, néha a csábító femme fatale-ét, gyakran az odaadó feleségét egy nagy művész oldalán. De vajon hogyan tekintünk rájuk alkotó emberként? Milyen kihívásokkal szembesültek a nőírók a modernizmus hajnalán?

Egy férjhez ment, egy elnyerte a Nobel-díjat, egy meghalt magányosan és reményvesztve — akár így is végződhetne a mese, amit a XX. század első felének három legnagyobb latin-amerikai nőírójáról szövünk. A hármas mesebeli szám, mint tudjuk, ahogy az európai ember számára mindig is meseszerű volt az Újvilág, pláne a déli félteke érintetlen erdőségeivel, végtelennek tűnő folyóival, ismeretlen nyelvet beszélő népeivel. Európai szemmel a latin-amerikai költészet is egy párás, fülledt, különös szimbólumokkal teli dzsungel, amelyben nem szívesen kalandozunk kísérő nélkül. A nevek, amelyek először eszünkbe jutnak, jobbára marcona, erős férfiak nevei: Julio Cortázar, Pablo Neruda, Nicolás Guillén, Jorge Luis Borges… Hol vannak ebben a mesében a nők?

Fotó: Unsplash

Bizony, a machismóval mélyen átitatott déli klímán is megélt a női líra, sőt, olyan állócsillagokat produkált, mint amilyen az Alfonsina Storni — Gabriela Mistral — Juana de Ibarbourou triumfeminátus volt a XX. század első felében. A kezdet mindig nehéz, akár egyéni pályafutásról, akár a latin-amerikai nőírók kollektív történetéről van szó, és a legkisebb királylány sajnos nem mindig nyeri el a boldog befejezést.

Hol van a határ bátorság és vakmerőség között? Elmaradnak -e mellőlünk a társak, ha a saját szabályaink szerint élünk? Váltófutás vagy magányos küzdelem a női úttörők sorsa?

Ilyen és ehhez hasonló izgalmas kérdésekről beszélgettünk Rumi Enikővel, a Pécsi Tudományegyetem Romanisztika Intézetének végzős doktoranduszával, aki nemcsak tanársegéd a Spanyol és Ibero-amerikai Tanulmányok Tanszékén, hanem a 133 éve született Alfonsina Storni verseinek egyik értő magyar fordítója is egyben. Beszélgetésünkben többek között arról is szó lesz, hogyan tudtak ezek a kivételes nők saját egyéniségüket megőrizve utat mutatni a következő generációknak mélyen személyes, ugyanakkor társadalmi kérdéseket is boncolgató lírájukkal, és milyen nehézségeket, milyen tűzokádó sárkányokat kellett leküzdeniük útjuk során. 

Enikő, kérlek mesélj egy kicsit Alfonsináról, hogyan indult az ő művészi pályafutása? 

Storni élete a drámával kezdődött. Ugyanis miután csődbe ment az a családi vállalkozásként működtetett sörgyár, amelyben ő már tizenéves kora óta dolgozott, akkor elszegődött egy vándorszínész társulathoz és beutazta velük Dél-Amerikát. Így kezdődött tulajdonképpen az ő művészi pályafutása. Később egyébként írt is drámákat, melyek a saját korában nem voltak sikeresek, mindazonáltal el kell mondanunk róluk, hogy korukat meghaladó darabok voltak: az abszurd dráma kereteibe illeszthetők be mai szemmel.  

Storni 15 éves volt a vándorszínház-epizód idején. Elmondhatjuk, hogy ez volt az első komoly, önálló döntése? Ekkor szakított első ízben a ráosztott hagyományos szereppel? 

Az első — és nem az utolsó — önálló, nehéz döntésnek mondható ez: ilyen döntések kísérték végig az egész életét. Egy olyan szerepmodellt mutatott ezzel, ami az akkori társadalomban betöltött női feladatkörtől merőben elkülönbözött. 

A lázadó volta miatt nem vált belőle később igazán befutott, sikeres író? 

Részben a szegény körülményeinek tudható be az, hogy nem annyira lett sikeres, de persze ez egy összetett kérdés. Egész életében elő kellett teremtenie a saját megfelelő életkörülményeit, és a gyermeke számára is meg kellett keresnie a betevő falatot egyedülálló anyaként. Később tanárnőként dolgozott: számára a munka, valamint a gyermeknevelés mindig fontosabb volt, mint a kávéházakban való megjelenés, szereplés, csevegés — egyszóval az irodalmi közegben való mozgolódás.  

Fotó: Takáts Zsófia - Rumi Enikő

Ha jól tudom, van egy vers, amit akár az ars poeticájának is tekinthetünk…

Az ars poeticát kicsit túlzásnak tartom, mindazonáltal a női szerep, az új női identitás megformálásában mindenképpen kulcsfontosságú szövegről van szó. Azért nem annyira ars poetica, mert Storni a korát meghaladó művész volt, így a lírához és az alkotáshoz való viszonya ennél jóval összetettebb. Ez a vers, amire gondolsz, az Olyan vagyok, mint a farkas (La Loba) sokkal inkább a szerepmodellt mutatja be. Nincs egyébként egyedül ez a vers az életműben, hiszen születtek még költeményei nagyon hasonló szimbolikával, lásd A farkas halála, illetve A farkas fia című alkotásait. A farkas fia például kifejezetten arról szól  — és ez szintén Storni ars poeticája — hogy ő tulajdonképpen a jövő számára, egy jövő generáció számára, a fia számára él és dolgozik. 

Emelj ki néhány sort ebből a versből, ami szerinted leképezi az ő hozzáállását kora társadalmához, vagy akár a  nőtársaihoz. 

Lírájában nagyon fontos az énképéhez való viszony. Van benne egy erőteljes irónia és ugyanakkor egy utat mutató filozófia is: ,,aki tud, az jöjjön utánam, ha megvan a maga erénye”. Úgy képzelte, hogy akárcsak a modernista férfi költők, ő is kijelöl egy új utat, egy új szerepmodellt. Tehát ebben nem különbözik el a modernista költői szerepvállalástól. Amint már említettem, a fiának fontossága is megfogalmazódik ebben a versben: Storni tisztában volt azzal, hogy a saját korában valószínűleg nem fog tudni érvényesülni, viszont bízott abban, hogy a fia korában ez már nem így lesz. Pontosan így is történt: Storni a halála után sokkal híresebb lett, mint életében volt. Egyedülálló anyaként nehéz volt beilleszkednie a társadalomba, de később, ahogy változtak az idők és egy kicsit a női egyenjogúság felé haladtunk, az ő szövegei is a helyükre kerültek.  

Említetted, hogy kora férfi költőivel szemben, akik ráértek naphosszat szivarozni és iddogálni a kávéházban, neki sokszor más kötelezettségei voltak anyaként.   

Vagy pedig akár azokkal a nőkkel szemben, akik jól mentek férjhez. Stornit sokszor Juana de Ibarbourouval szokták együtt emlegetni, noha több szempontból is pontosan a kontrapontja volt Ibarbourounak. Juana (lánykori nevén Juana Fernández Morales) egy elismert uruguayi közszereplő felesége lett, aki mellett volt lehetősége arra, hogy az irodalmi életben részt vegyen. Emellett Ibarbourounak a lírája is az akkor elfogadott női költészetet képviselte. ,,A nők csak a szerelemről tudnak írni” — mondták többen a férfiúi kritikusok közül abban az időszakban — és Ibarbourou így is tett: édeskés, ugyanakkor nagyon egyedi és nagyon egzotikus női hangot képviselt, amivel sikerült beilleszkednie a korabeli elvárások kereteibe. Ettől a hangtól merőben különbözik a Storni féle nyersebb, kevésbé a szerelem édes oldalát kidomborító hang. 

A verseiről rengeteg tanulmányt találunk, viszont hogy milyen ember lehetett ő a hétköznapokban, arról keveset tudunk meg. A fiától, Alejandro Stornitól származik a következő anekdota: kisfiú korában ő egyszer a legnagyobb latin-amerikai költőnek nevezte az édesanyját, aki erre rögvest rendreutasította, maga elé helyezvén chilei nőírótársát, Gabriela Mistralt.   

Fia az Alfonsina Storni Iskola igazgatója volt, így elmondhatjuk, hogy Alejandro megvalósította és kibontotta azokat a reményeket és elképzeléseket, amelyeket Alfonsina életében megfogalmazott. Alejandro az édesapjáról is mindig nagyon pozitívan nyilatkozott, és Storni végig támogatta a kettejük közötti jó kapcsolatot, noha a férfi, aki házas ember volt, pozícióját féltve hivatalosan nem vállalta fel törvényen kívül született gyermekét.   

Fotó: Unsplash

Mesélj egy kicsit Gabriela Mistralhoz fűződő barátságáról, hiszen ők ketten nagyon közel álltak egymáshoz. 

Ahogy már mondtam, Ibarbourouval egy ellentétet lehet felállítani, míg Mistral sokkal közelebb állt esztétikailag, lírailag és személyiségében is Alfonsina Stornihoz. Ezt a hármast érdemes egyébként megjegyezni: az akkori Latin-Amerikában ők szerepeltek együtt, mint a kor női alkotói és fontos női hangjai. Éppen azáltal, hogy ennyire különböztek egymástól, bemutatták azt is, hogy a modernizmusban hogyan lehetett nőként érvényesülni: három teljesen különböző szerepmodellt és életfilozófiát képviseltek. Ibarbourou inkább a szerelmi lírában jeleskedett, míg Mistral, aki 1945-ben el is nyerte az irodalmi Nobel-díjat, már egy szélesebb merítést alkalmazott témák terén. Storni pedig akár még a versformákkal is bátran kísérletezett. Juana de Ibarbourou egyébként állítólag levelezésben állt Kosztolányival, aki néhány versét lefordította magyarra. 

Beszélhetünk velük kapcsolatban feminista írásról? 

Azért nem lehet őket hármójukat említve még igazából beszélni a ,,l'écriture féminine”-ról, ami majd később a ‘60-as években Hélène Cixous nevéhez fog fűződni, mert ekkor még nagyon divergens volt a nőírás. Mindenkinek máshogy kellett megmutatni a saját személyisége és a saját lehetőségei — kevés lehetőségei — szerint ezt a bizonyos nőírást.  

Ők ettől függetlenül nagyon jó barátnők lettek.

Így van, igen: ez fontos, mert össze kellett tartaniuk. 

A szintén tanárnőként dolgozó Mistral ugyan soha nem ment férjhez, mégis sokkal zárkózottabban élte a magánéletét Stornihoz képest, így a kortársak szemében ő egy visszafogottabb jelenség volt. A mexikói oktatási reformban is közreműködött, később Nobel-díjat nyert, ma pedig ő az ötezres peso arca. Storni esetében aligha lenne elképzelhető, hogy a fényképét egy bankjegyen lássuk viszont… 

Storni szerintem nem is örülne ennek, mert nem volt ő kibékülve a saját fotográfiájával: az arcképéhez való viszonya egy érdekes és konfliktív dolog. 1932-ben született arcképversét, amely a saját fotográfiájáról szól, én a disszertációmban összefüggésbe hozom a mexikói Sor Juana Inés de la Cruzzal, aki szintén írt a saját arcképéről, és őt szintén a feminizmus előfutárának lehet tartani. Storni végül nem az arcával, hanem egy dallal vonult be a kultúrtörténetbe. De erről talán majd később. 

Mostanáig Storni nőiségének erős, harcos oldalát domborítottuk ki, azonban volt neki egy gyengédebb, sebezhetőbb oldala, ami a betegségében is megnyilvánult. 

Igen, őt 1935-ben mellrákkal diagnosztizálták és kezelték sajnos a korabeli eszközökkel, elég kezdetleges körülmények között. Ez nagyon megviselte és nagyon mélyen érintette a saját nőiségében. 

Fotó: Unsplash

Emlékszünk az időszámításunk előtti leghíresebb költőnőre, Szapphóra, aki a legenda szerint a Lefkáda szigeten vetette a tengerbe magát. Azóta sem tisztázott, hogy ez egy szerelmi bánatból megtisztító rituális ugrás lett volna, ami szerencsétlenül végződött, vagy egy tudatosan végzetes ugrás. Storni, akinek volt egyébként hajlama a teatralitásra, szintén a tengerben végezte az életét. 

A legenda szerint belesétált a tengerbe, de valószínű, hogy inkább belevetette magát Mar del Platán az óceánba. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Storni akkoriban nagyon-nagyon magányos volt. Ez is közrejátszott abban a döntésben, hogy véget vessen az életének, és biztos, hogy nagyon szenvedett a mellrák miatt, hiszen ő egy nagyon nőies nő volt. Ahogy a fényképek mutatják, nem volt szép, viszont ha hihetünk a korabeli beszámolóknak, egy nagyon szeretetreméltó és nagyon színes egyéniség volt. Ez az, amit a fénykép nem ad vissza. Az öniróniájával együtt, az újfajta női szerep képviselésével együtt ő egy nagyon határozott és erős egyéniség volt: nagyon sok szerelmes verset is írt, amelyeknek egy része ugyan keserű, egy másik része viszont nagyon édes. Nagyon sok szabadverset is alkotott, tehát formailag is áttörte és megújította azokat a kereteket, amelyek a korban adva voltak egy költő (vagy költőnő) számára.  

Igaz az, hogy európai utazásai is inspirálták a költészetét? 

1930-ban tett egy európai körutazást, és ekkor találkozott Federico García Lorcával, aki mint tudjuk, részese volt a spanyol avantgárd mozgalomnak. Ebben az az érdekes, hogy Storni már sokkal korábban, 1927-től kezdődően írt avantgárd stílusú verseket, és mintegy saját kútfőből kísérletezett azzal, ami később mozgalomként elterjedt világszerte. 

Említetted, hogy kifejezetten feminista írásról majd csak a ‘60-as évektől beszélhetünk, azonban eszembe jutott még egy korai csírája ennek, ami nem más, mint a tragikusan fiatalon elhunyt Delmira Agustini költészete. 

Mindenképpen meg kell említenünk az uruguayi Delmira Agustinit, noha korántsem ő volt az első latin-amerikai nőíró. Az első latin-amerikai nőírónak Sor Juana Inés de la Cruz mexikói apácát tartjuk, aki a XVII. században élt és alkotott, azonban a XX. században a feminizmus és a nőírás előfutáraként mindenképpen felmerül Delmira Agustini neve. Ő valóban tragikus véget ért, de ez is csak azt bizonyítja, hogy az előfutárnak, tehát annak, aki először szót emel a nők érdekében, vagy nőként  nem az akkor elfogadott pályamodellt követi, nehéz sors jut osztályrészül. Itt is hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a nőírás és a női líra Storninál kezd el azzá válni, amit ma is szeretnénk, értem ezt főleg a témaválasztásra, ahol ugye az lenne a cél, hogy egy nő ugyanarról írhasson, mint egy férfi. 

Fotó: Unsplash

Az a dal, amivel Storni végül híressé vált világszerte, az ő halálát mutatja be költői eszközökkel. Mesélnél egy kicsit arról, hogyan született meg ez a bizonyos alkotás?

Storni maga írt egy búcsúverset, mielőtt megtette volna ezt a végzetes lépést (vagy ugrást) 1938-ban. Ennek a versnek, az Altatónak egy részlete szerepel is a dalban. A zenét Ariel Ramírez komponálta (ő egyébként a Kreol mise szerzőjeként lehet ismert nálunk) az ő édesapja, Zenon Ramírez ugyanis Alfonsina Storni tanára volt, így értesült Ariel a tragédiáról, Storni tragédiájáról. Ennek hatására írta a dalt, hozzá a szöveget pedig Félix Luna alkotta. Ez a dal, az Alfonsina és a tenger 1969-ben szerepelt a Mujeres Argentinas (Argentin Nők) című lemezen, Mercedes Sosa előadásában, ekkor vált világszerte ismert slágerré. Én először Avishai Cohen előadásában hallottam, az övé már egy 2009-es változat: ekkor fedeztem fel magamnak Alfonsina Stornit. Tulajdonképpen így kezdődött az egész egyetemi munkám. 

Ez jó példa arra, hogy Alfonsina Storni egy olyan alkotó, aki a halála után is képes inspirálni másokat. 

Abszolút, sőt, az argentinok szinte a himnuszuknak tekintik ezt a dalt, az Alfonsina és a tengert. Ez azt bizonyítja, hogy Alfonsina úgy maradt életben, ahogy maga is szerette volna. Ez A farkas fia című versében van leírva egyébként, ahol azt mondja, hogy a dal, az ének, a vers lesz az, ami életben fog maradni, miután ő már elmúlik.  

Az utolsó kérdésem az lenne, mielőtt meghallgatnánk a híressé vált dalt, hogy mennyire befogadható szerinted laikus szemmel a latin-amerikai költészet? 

Az, hogy valami új és ismeretlen, jelenthet nehézséget. Viszont a modern latin-amerikai költészet, amelyben, mint láthattuk, a nőírók is kivívták a maguk helyét, épp ettől érdekes, ettől egzotikus. Ha valaki egyszer rákap az ízére, akkor egyre többet akar majd fogyasztani belőle. A hatás — ahogy a saját egyéni pályám alakulása is bizonyítja — időnként meglepően addiktív lehet…