Egy éve ezen a napon hunyt el a népszerű latin-amerikai író.
Luis Sepúlveda, vagy ahogy a barátai hívták, Lucho, tavaly április 16-án hunyt el egy oviedói kórházban. Az első regisztrált koronavírusos esetek között volt Spanyolországban, nemsokkal azelőtt tért vissza ugyanis Portugáliából, ahol feleségével, Carmen Yáñez költőnővel együtt részt vettek egy irodalmi konferencián.
Hetven évesen igen gazdag életművet hagyott hátra – paradox módon ez a sok szempontból elég rendhagyó életutat bejárt ember a legvégsőkig hitt a fegyelmezett munkában.
Íróként, filmesként és publicistaként egyaránt foglalkoztatta Latin-Amerika viharos múltja és jelene, a természetvédelem, vagy éppen a körülötte élő emberek sorsa: műveit át -meg átszövik az ezzel kapcsolatos motívumok.
Chilében született, mapuche indián származású anyától és kommunista militáns apától, ez nagyjából determinálta felnőttkori világnézetét, bár azért később a saját élményei is sokat alakítottak rajta. Az 1973-as államcsíny, mely hatalomra juttatta Chilében a Pinochet-féle diktatúrát, meghatározó fordulatot jelentett Sepúlveda életében. Közeli barátja volt a demokratikus úton megválasztott Salvador Allende elnöknek, így természetesen maga is részt vett az ellenállásban: a puccs alatt egy maroknyi emberrel a víztisztító telepet védték, melyet a fegyveres erők megkíséreltek felrobbantani. Az Allende kormány tragikus bukása után három évig Sepúlveda is börtönben raboskodott sok más írótársával együtt, több közeli barátját elvesztette, például az énekes-dalszerző Víctor Jarát. Mikor kiszabadult, felforgató tevékenysége miatt újból elfogták, végül az Amnesty International közbelépésére módosították 28 évre szóló börtönbüntetését száműzetésre. Így kezdődött országokon és kontinenseken átívelő hosszú bolyongása: útja először Argentínából Uruguayba, majd onnan Brazíliába, Paraguayba, Bolíviába és Peruba viszi, míg végül hosszabb időre megpihen az ecuador-i őserdőben, a shuar indiánok mellett. A fogékony lelkű írót teljesen lenyűgözte a shuarok különleges kultúrája: legnépszerűbb regényét (Az öreg aki szerelmes regényeket olvasott) az indiánokkal töltött bő fél éves vakáció inspirálta. Kritikusai sokszor fanyalogtak keresetlen stílusán, de Lucho állta a sarat, és mindig megvédte a maga álláspontját:
Kicsit sem érdekel a legszentebb stilisztika vagy a nyelvi purizmus. Olyan stílusban írok, ami a velejéig latin-amerikai, és tükrözi azoknak az országoknak a kultúráját, amelyekben éltem. Éppen a szavak egyszerűsége teszi széppé ezt a nyelvet, amit használok.
– nyilatkozta egyszer. Határozott, karakán fellépése azonban nem védte meg a saját nyughatatlan természetétől: nehezen tudott meglenni egy helyben, mindenütt új kalandok után szimatolt. Így aztán 1979-ben végül otthagyta az indiánok földjét és felkerekedett, hogy Nicaraguába menjen, ugyanis részt akart venni a sandinista lázadásban. A forradalom győzelme után persze onnét is rögtön továbbállt, útja most Európa felé vitte. 1982-ben érkezett meg Hamburgba, ahol végre egy új, nyugalmasabb korszak kezdődött számára. Még a börtönévei alatt jól megtanult németül, így aztán gyorsan beilleszkedett új környezetébe. Újságíróként is aktív maradt, sőt 1983 és 1988 között a Greenpeace egyik hajóján dolgozott, ami igazán testhezálló feladat volt a számára, hiszen harcos környezetvédő aktivista énje mindig meghatározó része maradt a személyiségének. Hamburgi éveire később is nagy szeretettel emlékezett vissza: ebben az időszakban megnősült és gyerekei születtek, az a béke és harmónia pedig, ami a magánéletét jellemezte, egy újabb, ezúttal gyerekeknek szóló sikerkönyv megírására inspirálta. Sepúlveda, aki nagy macskabarát volt, éppen Nikosz Kazanthakisz híres regényét olvasta, mikor gyerekei befogadtak egy ágrólszakadt négylábút. Hála a család gondoskodásának, a kis Zorba gyorsan kigömbölyödött, alakja pedig lassan a gyerekek esti meséjébe is beszivárgott. A sirályfióka esete a macskával, aki megtanította repülni nagy nemzetközi ovációt váltott ki, több mint 40 nyelvre lefordították, sőt még színpadi és filmes adaptáció is készült Zorba és a kis Lucky közös kalandjából. A könyvet Sepúlveda tulajdonképpen egyfajta köszönetnyilvánításnak szánta: hálás volt Hamburg városának, amiért szeretetre és szolidaritásra lelt életének egy hányatott korszaka után. A kandúr és a sirályfióka történetét sokan egyfajta parabolaként értelmezték, ami az író szerint részben helytálló megfigyelés:
Egyfelől ez a mese az emberi és szociális értékek metaforája, másfelől azonban nem állt szándékomban prédikálni, vagy manipulálni az olvasók gondolatait. Csak azt akartam elmondani, hogy az olyan alapvető emberi értékeket mint a tisztelet, a szolidaritás, és a gyengék védelme, meg kell őrizni minden körülmények között.
– nyilatkozta. A szélcsend azonban ezúttal sem tartott sokáig, és nemsokára újabb fordulat következett be Sepúlveda életében. A svédországi Göteborgba utazott éppen egy irodalmi konferenciára, mikor összefutott egy régi kedves ismerőssel. Szinte már maga is megfeledkezett róla, de chilei ifjúsága idején volt neki egy bájos, Pelusának, azaz „hajas babának” becézett felesége, Carmen Yáñez, aki a puccsot követően szintén fogságba került. A fiatal nő csak a nyolcvanas évek elején tudott végül Svédországba menekülni, ahol aztán letelepedett és sikeres költő vált belőle. Az írótalálkozón egymásba botlottak Sepúlvedával, a felújított barátság pedig olyan szoros lett közöttük, hogy az író elvált németországi feleségétől, és 2004-ben másodszor is elvette Carmen Yáñezt – az egyik esküvői tanú közös gyermekük, Carlos volt, aki még Chilében született az Allende kormány idején.
Daniel Mordzinski, a híres argentin fotográfus nagyon kifejező képet készített a házaspárról
A pár Spanyolországban telepedett le véglegesen, és ezután következő éveik az alkotás nyugodt időszakának bizonyultak. Lucho azonban továbbra sem volt rest felkerekedni és elmenni akár a világ végére is, ha valami fontos ügy szólította. A környezetvédelem, ezen belül is szeretett Patagóniájának természeti kincsei mindig fontosak maradtak a számára. 2002-ben például hírét vette az Alumysa-projektnek: a kormányzat egy óriási alumíniumkohót létesített volna az Andok déli részén, a helyiek nagy felháborodására. Sepúlveda azonnal odautazott, csatlakozott a megépítés ellen tiltakozó csoportokhoz és leforgatta Corazón Verde című dokumentumfilmjét, ami a Velencei Filmfesztiválon debütált, és sikeresen felhívta a nemzetközi sajtó figyelmét a problémára. A projektet végül szerencsére ejtették, a csata ezúttal a környezetvédők javára dőlt el. Vajon mi fűtötte még idősebb korában is ezt a nyughatatlan embert, aki magában hordozta a latin-amerikai kontinens minden komplexitását? A huszadik század második felében jött a világra: egy izgalmas, ellentmondásokkal teli, kegyetlen időszakban, ami ugyanakkor tele volt reménnyel.
Tudom, hogy sok ember számára az életem egy Indiana Jones történethez hasonló, de szerintem valójában mindig nagyon koherens személyiség voltam, aki soha nem vált meg az elveitől.
– vallotta magáról. A sokféle politikai csatározást megélt Sepúlveda számára az irodalom egy szebb jövő előhírnöke volt, talán ezért is dolgozott mindig fáradhatatlanul az újabb regényein:
Úgy képzelem, hogy egyszer eljönnek a jó idők. A kultúra emberei pedig azok a nagykövetek, akik minden országba elviszik a reménynek ezt a csíráját.
– mondta. Ha Latin-Amerika jövőjéről volt szó, sosem volt rest nagyot álmodni, személyes vágyai ellenben egészen szerények voltak. Carmen Yáñez egyik versében így búcsúzott a kalandor írótól, aki oly sok éven át a társa volt: con el calor de nuestras manos juntas / cruzando todos los caminos / y riéndonos de los obstáculos de piedra o granizo / que nos intentaban parar esa carrera irresponsable de la felicidad
(kézenfogva szaladtunk át minden úton / és kinevettük az akadályokat / amik gátat vetettek volna a boldogság e könnyelmű rohamának).
