John. Paul. George. Ringo. – Új dokumentumfilm készül a négy popmuskétás utolsó közös kalandjáról.

Ó azok a hatvanas évek, mikor tudtunk még vágyakozni pepszi kóla és banán után!... amikor a lehetetlen lehetségesnek tűnt, változások ígérete sistergett a levegőben, és elhittük, hogy a szeretet minden, amire szükségünk van. Egy éra, amit gitárzene, szexuális felszabadulás, vinyl lemezek és különféle mániák kísértek végig, de ugyanakkor háborúk és lázongások is: vaskerítés és szegénység az egyik oldalon, virággyermekek és LSD a másikon. Élt ebben az ellentmondásokkal teli korban négy fiatal zenész, akik hitték, hogy megváltoztathatják a világot. Az idő azóta könyörtelenül végigsöpört mindezen, de a dalaik örökségét azért meghagyta nekünk.

Egyik kortárs drámaírónknak abban igaza lehet, hogy az univerzum olyan, mint a szomszéd Feri bá' traktorja: épp annyira rossz, hogy azért még tudjon működni. Csakhogy az univerzumban néha rejtélyes erők munkálkodnak a csodákon, és vannak pillanatok, amikor valahogy minden a helyére kattan.

Martin nem véletlenül falatozgatott békésen a büfében: a négy félszeg fiatalember, akik láthatóan abszolút nem voltak hozzászokva a profi stúdiókörülményekhez, (ráadásul a menedzserük előzőleg rájuk parancsolt, hogy viselkedjenek rendesen) tétován játszotta fel a különböző feldolgozásokat, például a Besame Mucho című, már akkor is kissé elcsépeltnek ható rumbát. Mikor azonban Martin a hangmérnök nógatására visszament, azonnal megértette, hogy valami új kezdődött el a brit popzene történetében: a Love Me Do első taktusai és szájharmonika szólója úgy söpört végig a termen, mint a friss, csípős északi szél az angol tájon. George Martin kérdezősködése nyomán a srácok feloldódtak, és visszaváltoztak azzá, amik valójában voltak: egy alomnyi bájos, rendkívül neveletlen kölyökkutyává, akik folyamatosan ontották magukból a marhaságokat, hogy szem nem maradt mellettük szárazon. A stúdió legénysége nevetett, és kapitulált: a Beatles „fel volt véve”.

Szinte külsőre is teljesen egyformák voltak, egyszerre és egymás szavába vágva csacsogtak az interjúkon, a skatulyából kihúzott „táncdalfesztiválos” előadók jó modora pedig nyomokban sem volt fellelhető a nyilatkozataikban. Még a dalszövegeik is a mindennapi beszédhez közelítettek, sokszor akár a szleng, vagy a liverpooli argó elemeit is beemelve az adott textusba. (Ez 1962-ben meghökkentően frissnek hatott, de gondoljunk bele, hogy Lennon I Am The Walrus c. számát még a hatvanas évek végén is letiltotta a BBC a „knickers” vagyis „alsógatya” szó használata miatt... vagy legalábbis erre hivatkozva, a dal egyébként szatirikus válaszként is értelmezhető volt az akkori rendőri túlkapásokra.)

Ahogy mondani szokás: a többi már történelem. A Nagyszerű Négyes pályafutása meredeken ívelt fölfelé, a csúcson aztán kényelmesen berendezkedtek, és gyakorlatilag még 1970-ben, a feloszlásuk pillanatában sem volt vetélytársuk. Egyszeri csoda a világtörténelemben. További csoda viszont, hogy a Beatles még ma is aktuális – gondoljunk csak a nagy sikerű 2019-es filmre, a Yesterday című musicalre, ami igen szórakoztatóan ábrázolta a Fab Four nélküli világ abszurditását, és ami ennél is fontosabb, híven közvetítette a zenéjük (újra)felfedezéséből fakadó eufóriát.

Ahogy a címből sejteni lehet, a film az 1969-es „Get Back session”-ök anyagából áll össze, Peter Jackson és csapata 56 órányi, eddig sosem látott felvételből állítja össze majd a végső verziót. Egyfajta újraértelmezése lesz ez a Beatles utolsó évének, hiszen az eredeti Get Back projektre csúnya kudarcként emlékezhetnek a kortársak, illetve azok, akik látták Michael Lindsay-Hogg Let It Be című, 1970-ben készült dokumentumfilmjét. A történet úgy kezdődött, hogy a zenekar előállt egy szokatlan ötlettel: azt mondták, szeretnének egy „tiszta” albumot, amin a dalok egyfajta „purista” módon szólalnak meg, mindenféle utólagos bűvészkedés (sávduplázás, hangkeverés, effektek) nélkül. A lemezfelvételről pedig készüljön film is, ami hűen dokumentálja majd az egész folyamatot.

Kár, hogy kétségbeesett kísérleteit az együttes felrázására a többiek jobbára egyszerű basáskodásnak érezték, amit főleg az öntörvényű Lennon nem nézett jó szemmel. Az egyben felvett dalok és egyáltalán, maga az élő előadás nagy megpróbáltatást jelentett a Beatlesnek, hiszen ekkor már vagy három éve nem koncerteztek: az 1966-os ominózus amerikai turné után, amely a konzervatív országrészben eléggé lincshangulatban telt Lennon hírhedt „népszerűbbek vagyunk, mint Jézus” kijelentése után, az együttes felhagyott a koncertezéssel, annál is inkább, mert kései lemezeik komplex eljárásokkal kialakított egyedi hangzását lehetetlen lett volna a színpadon élőben visszaadni. Jó példa erre, hogy a nagysikerű Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band lemezüknek 1967-ben abból állt a hivatalos bemutatója, hogy a zenekar elment egy barátjuk házába, az ablakokat végigrakták hangfalakkal, majd reggel 6 órakor ráeresztették a mit sem sejtő városra maximum hangerővel a nálunk csak Bors őrmesterként ismert, eléggé pszichedelikus album dalait. Sokat elárul a Beatles akkori népszerűségéről és a hatvanas évek közepén uralkodó derűs korszellemről az a tény, hogy az akció egyértelmű sikert aratott. Könnyen elképzelhető tehát, hogy 1969-ben az igencsak eltunyult zenekar kínkeservesen vágott neki az egész Get Back session-nek, a kamerák és a forgatócsoport pedig csak tovább rontott a helyzeten. A dolgok odáig fajultak, hogy Harrison kirohant az egyik próbáról, majd később Billy Prestonnal, a híres R & B zongoristával tért vissza, azt remélve, társai talán jobban moderálni fogják magukat egy külsős zenész jelenlétében. A terv nagyjából be is vált, Preston több jól sikerült felvételükön is közreműködött, de az egész session-t még ő sem tudta megmenteni: a zenekar végül feladta és ejtette a projektet néhány többé-kevésbé használható track elkészülte után, ezek később a Let It Be albumra kerültek fel.

Akárcsak bő fél évvel később az Abbey Road album borítójának fotózása során, a zenekar most sem tud megegyezni a helyszínben, végül jobb híján felmásznak a saját kiadójuk épületének a tetejére. A forgalom gyakorlatilag leáll, az emberek a székház köré gyűlnek, a rendőrök pedig, akiknek le kellett volna kapcsolni a bejelentés nélküli spontán koncertet, 42 percig hagyják játszani az együttest. Mindenki tudja, kik azok a fura öltözetű emberek fönt a tetőn. Az ország kedvenc zenekara zenél: kicsit dideregnek közben, Lennon nyafog hogy az ujjai lefagynak, Starr nevetségesen fest a felesége piros kabátjában, de mégis mind nevetnek és élvezik a furcsa, szokatlan helyzetet. Anglia mosolyog, és a szívébe zárja ezt a négy különc figurát, akik talán nem is tudják, hogy most léptek fel élőben együtt – utoljára.

A koncertnek vége, Lennon tőle szokatlan fegyelmezettséggel megköszöni a figyelmet, majd tréfásan hozzáteszi: „Remélem átmentünk a meghallgatáson.” Nosztalgikus visszhangja ez a mondat azoknak a régi időknek, amikor még hiába kuncsorogtak lemezszerződés után a különféle kiadóknál. Az időt azonban sajnos nem lehet visszaforgatni, a Beatles nyár végére még befejezi az Abbey Road albumot, aztán szétválnak útjaik. McCartney 1970. április 10-én hivatalossá teszi a zenekar feloszlását. A hatvanas évek, melyekhez ők adták a tökéletes aláfestő zenét, véget ért. A kor emberének sok illúzióval kellett leszámolnia akkoriban, a Beatles világmegváltó képességébe vetett hit volt az egyik. Mi lett volna, ha?  – tehetnénk fel a kérdést. Mi lett volna, ha a menedzserük, Brian Epstein, nem maga is egy hiperérzékeny, labilis lelki alkat, és erősebb kézzel tudja fogni a fiait? Mi lett volna, ha Yoko Ono, a „Sárkányhölgy”, sosem lép színre? Mi lett volna, ha 1970 májusában Lennon és a többiek nem csapják arcul McCartney-t a Let It Be album elhamarkodott, önkényes megjelentetésével, ami ráadásul csúnya hangszerelési hibákat tartalmazott Paul dalainak a rovására? (McCartney még az ezredfordulóig sem emésztette ezt meg, így jelent meg az ő kezdeményezésére 2003-ban a Let It Be... Naked, amelyre már az ő szája íze szerinti hangszerelésben kerültek föl a dalok.) Folytathatnánk a sort, pedig valójában a legfőbb okot kimondja helyettünk a hatvanas évek egy másik ikonikus arca: Bertrand Bonello Saint-Laurent című életrajzi filmjének egyik jelenetében a teljes lelki összeomlás felé haladó divattervező blazírtan szemléli kliensének ruhapróbáját, közben a hölgy elragadtatva így szól hozzá: – Maga az egyetlen, aki ma ezt meg tudja csinálni. Yves bánatos válasza a következő: – Tudom. Nincs már konkurenciám, hisz éppen ez a baj.

Akkoriban még ők sem fogták fel teljesen, hogy a zenéjük, sőt, az egész hatvanas évek milyen messzehatóan termékenyítette meg a modern popkultúrát: ha sorra veszünk akár Magyarországon néhány figyelemre méltó mai fiatal, angol nyelven éneklő zenekart, bizony jó néhányat találunk, akik bevallottan ebből az érából merítenek ihletet. Néha nem is konkrétan a zene stílusán érződik a mintakövetés, hanem a dalok összerakásába belefektetett kreatív ötleteken és invenciókon. Ezt mindenképpen a Beatles vezette be a popzene világába annak idején. Általában mikor egy új lemezhez gyűjtöttek anyagot, többféle dologgal is próbálkoztak szimultán módon, mindenkinek volt saját egyéni módszere: McCartney például érdeklődött a klasszikus zene iránt, mozikat és színházakat látogatott, Harrison belemélyedt az indiai kultúrába, Lennon a saját tudatával kísérletezett (elég nagy rizikót vállalva a túlzott LSD használattal: akkor még nem voltak információk a szer hosszú távú hatásairól, de ma már tudjuk, hogy Lennon minimum az ép elméjét kockáztatta ezzel). A dalok feléneklése után pedig tovább bűvészkedtek a stúdióban, mindig egyre tágítva a zenei kifejezés határait, amiben persze nagy segítségükre volt felfedezőjük, George Martin. Ha összességében elmondhatjuk is, hogy a közösségi szellem, amely a hatvanas években összekovácsolni látszott a világot, erősen kikopott a 21. századból, a Beatles zenéje mindenképpen egy olyan közös pont maradt, amivel – más-más hőfokon persze, de ma is minden ember azonosulni tud. Peter Jackson dokumentumfilmje tehát kétségtelenül 2021-ben is aktuális lesz, annál is inkább, mert sokkal derűsebb képet fest majd a zenekar utolsó közös évéről, mint az eddig napvilágot látott anyagok. A rendező szerint olyan lesz ez,

„mint egy időgép, ami visszaröpít bennünket 1969-be, hogy aztán ott üljünk mi is a stúdióban, a négy jóbarátot figyelve, ahogy épp nagyszerű zenét csinálnak együtt.”