Egy nő ül a hóban. Vele szemben az Alpok hegyvonulatának masszív csúcsai úgy rajzolódnak ki a horizontra, mint egy hatalmas lény fogai.

A szél fúj, a vonalak sima útja néha megbicsaklik a papíron, ám Ji-Young Demol Park pont ezt a spontaneitást élvezi a szabadtéri vázlat készítésben. Kihívás és gyermeki öröm egyszerre, inspiráció, amit a természetben talált meg már érett fejjel, túl a fiatalság lázongásain.

Diákkorában Európa és a nyugati művészet vonzotta ellenállhatatlanul: a mozdulatok, a nyüzsgés, az emberek világa érdekelte. Most pedig egyre inkább visszatalál koreai gyökereihez – fákat fest és sziklákat rajzol, vagy a Genfi-tó tükrén játszó napsugarakat figyeli elmélyülten. Úgy emlékszik, makacs gyermek volt, aki előszeretettel reprodukálta a mesekönyvek illusztrációit, mikor még nem is tudott olvasni. Édesapja felismerte ezt a korai rajongást, és egyik európai útjáról hazajövet diafilmeket ajándékozott a kis Ji-nek, így aztán a falra vetítve végre ő is megcsodálhatta a híres múzeumok műalkotásait. Elmondása szerint tulajdonképpen ez indította el a művésszé válás útján: a francia Passe-moi les jumelles stábjának mesélt arról, hogy még ma is emlékszik a diavetítő fénypászmájában kavargó porszemekre, és a falon kibontakozó remekművekre. Varázslatos élmény volt, ami maradandó nyomot hagyott benne. Felcseperedve aztán képzőművészetet tanult, az iskola befejezése után pedig egy műhelyben tanított három éven keresztül. 1996-ban azonban úgy érezte, itt az idő: saját szemével akarta látni, most már színről színre azokat a műalkotásokat, melyek annyira lenyűgözték kislány korában. Komoly stratégiai megfontolásból Chambéry en Savoie városát szemelte ki főhadiszállásul, mivel innen jól megközelíthető volt a Franciaországgal szomszédos Svájc és Olaszország is. S ha már egyszer Európában volt, nem állt szándékában egyhamar hazatérni: képzőművészeti diplomát szerzett Annecy városában, majd mesterszakon tanult tovább vizuális művészetet és dizájnt Genfben. Férjhez ment és családot alapított. A kétezres évek elején fotók, videóinstallációk és metszetek alkották munkásságának gerincét – a kislányt, akinek egykor a rajzolás volt a mindene, már el is felejtette.

Így ment ez egészen 2012-ig, amikor egy dél-koreai kirándulás alkalmával egyszer csak azt vette észre, hogy a fényképezőgépével készített képek nem azt a tájat tükrözik, amit ő lát és érez. Mintha egy filter kúszott volna a hegyek és a lencse közé. Ekkor visszatalált a rajzoláshoz, ami a legegyszerűbb és legőszintébb kifejezésmódnak bizonyult abban a pillanatban. És Ji-Young azóta is rajzol, skiccel, vázlatokat firkant bárhová viszi is az útja: jegyzetfüzetei mindenhol vele vannak. Rengeteg sebtében odavetett rajz születik sétái, utazásai során, majd hazatérve a műtermében ezeket a vázlatokat dolgozza ki nagy formátumban.

Speciális módszere, hogy keveri az ázsiai stílust az európaival: mindkét kultúra megérintette és hatással volt rá, műveiben a kettő szintézisére törekszik. Általában kínai tust és akvarellt használ, ezeket kombinálja más természetes anyagokkal, például a nyírfákat ábrázoló képein dióhéjból kinyert barna festékkel. Művészete több, mint a táj szépségének stilizált ábrázolása: a nézőt belső utazásra invitálja.

Önkéntelenül is bejárjuk a finom, energikus vonalak által sugallt tereket, megpihenünk és elmélkedünk rajtuk. „Nem törekszem realisztikus ábrázolásmódra. Azt szeretném visszaadni, amit érzek miközben a tájat nézem.” – vallja Ji-Young a munkáiról. Először az Alpok fenséges vonulataiba szeretett bele: szerinte Dél-Koreában a hegyek úgymond nőiesek, lágyság van a vonalaikban, ehhez képest pedig az Alpok nagyon maszkulin: sziklás, éles, ásványos... Talán ezért is nyűgözte le annyira. Képein általában a tusvonal jelképezi a horizontot, a sokatmondó fehéreket pedig meghagyja a hó és az ég kifejezésére. „Minden évszakban találok valami szépet: télen lenyűgöz a hótakaró amit magukon viselnek a hegyek, tavasszal az újjászületés csodája vonz. Nyáron nagyon érdekes a vegetáció és a fények játéka, ősszel pedig fenséges színekbe burkolódzik minden.” A nyírfa és bükkerdőkben sétálva újraéli gyerekkori emlékeit: kicsi korában gyakran járta a koreai erdőket édesanyjával, aki néha felvett egy-egy kerek kavicsot a földről, és elhelyezte azt a jellegzetes, kör alakú imahelyek egyikén. A tőzeglápok csillogó felszínéből kiugró fekete-fehér nyírerdő is olyan, mint egy gesztus, egy ég felé nyúló mozdulat.

2017-ben aztán a Nancy-i múzeum felkérte, hogy fesse meg a Vogézeket, ő pedig kíváncsian várta az eddig ismeretlen hegylánccal való találkozást. Azonban első ránézésre csalódást jelentett neki az ottani táj: „Nagyon kiábrándítónak és eseménytelennek láttam, de aztán rájöttem, hogy ezek a hegyek nem fedik fel magukat első pillantásra. Nap mint nap figyeltem, aztán észrevettem, hogy nagyon emlékeztetnek engem a koreai hegyekre, mikor pedig végre leesett a hó, sikerült megörökítenem azt a derűs nyugalmat, ami eltölti itt az embert.” Képeinek költőisége korántsem véletlen: a tradicionális kínai tusfestészet 2000 éves múltra tekint vissza, és hazájában szervesen összekapcsolódott az irodalommal.

Gondoljunk csak bele, hogy az írásjeleket is tulajdonképpen rajzolták: tussal és ecsettel festett kalligrafikus írásjelekről beszélünk, tehát az irodalom és a festészet nem volt szigorúan szétválasztható, például gyakran fűztek a tusrajzokhoz pár soros költeményeket is, mely által a rajz többlet értelmet nyert: a befogadó számára egyszerre volt vizuális és spirituális élmény, festészet és költészet.

Érdekes, hogy Ji-Young eredetileg a nyugat-európai vizuális művészetet tartotta saját fejlődése mozgatórugójának, hiszen kislány korában a híres olasz és francia mesterek művei indították el a pályán. Ugyanakkor viszont sorolhatnánk olyan jól csengő neveket Gauguin-től egészen Toulouse-Lautrec-ig, akik számára pont a keleti kultúra jelentett inspirációt: nem tudták volna megteremteni azt az új festészeti látásmódot, amely a modern szemlélet alapjává vált, ha nem tanulmányozták volna behatóan a japán fametszeteket és a kínai tusfestményeket. A kultúrák szintézise, ahogy azt Ji-Young Park festményein is megcsodálhatjuk. 2019-es Des rives et des crêtes (Partvidékek és Hegygerincek) címet viselő projektjével a koreai művész újra meghódította a közönséget. A Genfi-tó és a környező hegyek mindig lenyűgözték: képein sikerült megragadnia azt az áhitatot, ami az embert eltölti ennek a fenséges tájnak a látványától. A kiállítás anyagából 2020-ban album is készült, ami egyenlőre csak francia nyelven elérhető, ám a légies rajzok valójában többet mondanak minden szónál. Akár a kavicsok az imahelyen, úgy Ji-Young képei is összekötik a nézőt valamivel, ami túl van a látható valóságon. Ő maga pedig, noha évtizedek óta távol él a szülőhelyétől, mégis végtelenül otthon érzi magát, ahogy ül a hóban, és kedvenc hegycsúcsait festi. Fehér papírra, fekete tussal. Körülötte a béke.