Különleges plakátkiállítás nyílt a Várkert Bazár panorámateraszán, amely felfedi előttünk egy letűnt kor titkait. 

A múzeumok megnyitására jelenleg még várnunk kell, ám ha közben egy kis levegős, szabadtéri kultúrára vágyunk, akkor mindenképpen ejtsük útba a Várkert Bazár déli teraszát, ahol a csodás panoráma mellett valódi időutazásban lehet részünk. Rohanó világunkban menő lett a retró, a vintage, a századelő Budapestjére pedig kellemes nosztalgiával gondolunk vissza, még ha nem is éltünk akkor.

A kuplék, borozók, maszek boltocskák időszaka volt ez, amit leghívebben talán a kor híres dalszerzői és plakátrajzolói őriztek meg nekünk, a kíváncsi 21. századi embereknek. Faragó Géza sokoldalú művészként több műfajban is alkotott, ismert volt festőként, illusztrátorként és jelmeztervezőként is, plakátjai azonban mindennél erősebben ragadták meg a kor szellemét, ezzel maradandó kulturális értéket képviselnek ma is. Végigjárva a kiállítást átfogó képet kaphatunk az akkori városi életről, illetve a korabeli városlakók vágyairól és szokásairól. Ha a hullámzó hajú, dús keblű szecessziós szépségekről Alfons Mucha jut eszünkbe, nem tévedünk: Faragó Párizsban töltött évei alatt az ő tanítványa volt, innen származik a nőalakok jellegzetes stilizálása. A plakát mint olyan a századelőn, sőt már az 1800-as évek végén is roppant divatosnak számított, maga Toulouse-Lautrec is festett ilyen vicces, karikatúra-szerű szösszeneteket a párizsi mulatók számára. A kihívó, színes poszterek még ma is elevenen tükrözik a montmartre-i klubok bugyraiban pezsgő éjszakai életet. Georges Barbier-t is megemlíthetjük mint a műfaj fenegyerekét, őt például a Folies Bergère foglalkoztatta díszlet -és kosztüm tervezőként, de divatmagazinokat és könyveket is illusztrált.

Ezekben a századelős plakátokban alapvetően van valami közös: azon túl, hogy valami konkrét dolgot reklámoznak, valójában egy életérzést szeretnének eladni, a fényűzés és a bohémélet egyfajta mágikus keverékét.

Lendületes, hullámzó vonalak, kecses formák, buja színek: a bécsi szecesszió nagy hatással volt a plakátművészetre, majd később az art deco is rajta hagyta a nyomát a plakátokon, főleg ami a szabadidőhöz illetve divathoz köthető reklámokat illeti. Az erős színekkel, leegyszerűsített vonalvezetéssel és dekoratív összképpel operáló irányzat szép példája Faragó 1926-ban, a Corvin Áruház számára készült alkotása, melyen egy karcsú nőalak tartja az áruház makettjét, stólája elegáns redőkben omlik alá, rövid bubi frizuráján hetyke kis kalap ül.

A szépség, a luxus, és úgy általában a materiális jólét gyakori témája volt a kor plakátjainak, annál is inkább, mert a világháborúk árnyékában sokszor mindez tényleg csak álom és káprázat lehetett az emberek szemében. Ahogy végigsétálunk a plakátkiállításon, olyan érzésünk támad, mintha egy furcsa történelemkönyvet lapozgatnánk, melynek írója nem volt híján a humornak és az iróniának sem: képein különös, ismeretlen termékeket kínál nekünk ravasz nyelvi fordulatokkal, színházi előadásokat reklámoz, amelyekre senki nem emlékszik, eseményeket, melyekről ma már nehéz elképzelni, hogy tömegeket vonzottak... egy rég letűnt kor szerethető, bájos lenyomatai ezek. Faragó Géza sajátos humorát egyébként karikatúrái is őrzik, például a Borsszem Jankó vagy a Pesti Figaró című élclapokban is rendszeresen publikált. A kortársak visszaemlékezései szerint maga is bohém, jókedvű ember volt, aki szívesen vetette bele magát a pesti éjszaka forgatagába, és sosem riadt vissza egy kis csínytevéstől. A kiállításnak keresve sem találhattak volna jobb szabadtéri helyszínt: a Várkert Bazár egyébként is valódi ékszerdoboza a budai oldalnak, a plakátok pedig egészen magától értetődően simulnak bele ebbe az előkelő miliőbe. Ha pedig elnézünk a Duna felett, Faragó duhaj éjszakáinak pesti helyszínei kacsintanak ránk a távolból. Hazafelé menet talán még dudorászni is kedvünk támad. Mondjuk éppen azt hogy: „kellene ma éjjel egy kis haccáré, haccacáré”....