Agona Shporta koszovói énekes-dalszerző a tradicionális albán népdalok varázslatos világát mutatta be a 10. Budapest Ritmo fesztiválon. 

Azt mondják, a zenével varázsolni lehet. Ha valaki, hát ő tud. Különleges lány: koncertjein a népi szövegek mesterkéletlen egyszerűsége találkozik a modern igényű zenei összetettséggel. Előadói stílusában a jazz keveredik a folkkal, a mosolygós szomszédlány az elvont művésszel. Különböző hatások futnak össze a zenéjében változatos kortárs tájképet alkotva, ami hallgatóit egy sajátos belső utazásra invitálja. Beszélgetni vele nem kevésbé ellentmondásos élmény: hosszan tűnődő komolyság, majd hirtelen felvillanó csibész mosoly — így tudnánk legjobban jellemezni őt. Agona Shporta szinte az anyatejjel szívta magába a dalokat és a költészetet, majd később New Yorkban illetve Berlinben tanult jazzt, világzenét, önmenedzsmentet. Művészi-előadói karrierje mégis szinte spontán alakul mind a mai napig, Agona ugyanis elbűvölően laza személyiség. A zsebében máris ott egy meghívás Boszniába, közben pedig szívesen körbeutazná egy szál harmonikával a világot.

Agona Shporta Fotó: Esad Duraki

Kint a ligetben tíz fokos hideg és erős szél, bent azonban a Budapest Ritmo showcase fellépői kellemes éghajlatot teremtenek: még a nap is be-besüt a tető fénykútjain keresztül a Magyar Zene Házába, mintha ő is kíváncsi lenne a világ különböző tájairól érkezett zenészekre. Hiába, a tavasz nem is igazi tavasz a Ritmo nélkül. De hogyan magyarázzam el mindezt mai interjúalanyomnak, aki kissé tartózkodóan ül velem szemben, és nagy, komoly szemekkel figyel?

Agona, tudod mi itt Budapesten mindig nagyon várjuk ezt a fesztivált, hiszen a magyar zenei piac elég kicsi: az itteni közönség már nagyon jól ismeri az elérhető felhozatalt. A Budapest Ritmo nagyon inspiráló esemény olyan szempontból, hogy pár napra kinyitja előttünk a világot, így olyan zenéket tudunk élőben meghallgatni, amilyeneket máskor nem. Általában például ismeretlen műfaj számunkra az albán népi iszopolifónia is, sőt úgy alapjában véve az egész albán népzene. Az előbb, mialatt énekeltél, nagyon érdekes volt megfigyelni a közönség reakcióit. Tény, hogy minket lenyűgöztél az előadásoddal, de vajon benned milyen érzéseket idéznek fel ezek a dalok? 

Az albán népi iszopolifóniában alapvetően két dolgot szeretek nagyon. Az egyik, hogy ezek a dalok történeteket mesélnek. Nagyon fontos szerepet játszik bennük a szöveg. A másik dolog, hogy ebben a stílusban eredetileg nincsenek hangszerek, így nagyon hangsúlyossá válik az előadó lénye, az emberi hang kifejezőereje. Nők és férfiak egyaránt gyakorolják ezt a fajta éneklési módot, ami becsülendő, hiszen egy nagyon nehéz stílusról van szó, viszont annyira természetesen művelik, hogy azt mindig öröm hallgatni. Pedig ez nem olyasfajta éneklés, amit az iskolában lehet tanulni. Csak az tudja elsajátítani, akinek az élete része.  

Ahogy hallgattalak, rájöttem, micsoda erő rejlik ezekben a dalokban. Engem már-már valamiféle rituális ráolvasásra emlékeztetett a repetitív szöveg. 

Előadóként arról az iszopolifonikus dalról tudok mesélni, ami a mi repertoárunkban is benne van, ez pedig a Hape Portën Moj Evropë (Nyisd ki kapuidat, Európa). Eredetileg az albán kommunizmus bukása után íródott, amikor tömegek vándoroltak el hazájukból a rendkívül rossz életkörülmények miatt. Én úgy tíz éve hallottam ezt a dalt először, és akkoriban folyamatosan ment a vita a koszovói vízumliberalizáció ügyében. Amikor aztán elkezdtem újragondolni, újrahangszerelni a saját albumunkra, végig ez járt a fejemben. És láss csodát: tavaly, mire felvettük a dalt, tényleg megvalósult a vízummentesség. Én azt hiszem, az egyik létező legszebb éneklési stílus az albán iszopolifónia. 

Említetted, hogy ezekben a dalokban tényleg nagyon fontos a szöveg. Van, amelyiket többé-kevésbé mi is értjük, ilyen az előbb említett Hape Portën, illetve utána tudunk nézni annak is, hogy az album egy másik dalában szereplő Osman Taka legendás 19. századi harcos volt, aki a táncával elbűvölte az ellenségeit. A Moj Hatixhe, amivel ma talán a legnagyobb hatást tetted a közönségre, egy menyasszony búcsúját közvetíti. Milyen egyéb jellegzetes témák bukkannak fel az általad előadott albán nyelvű dalokban? 

Ott van például a Zare Venma Fesin: ezt a dalt a gitárosunk, Tringa Sadiku tanította nekem, aki még gyerekkorából ismerte. Néha amikor előadóként dolgozom egy-egy dalon, nincs túl sok információm róla, de ahogy Tringa tanította, számomra ez a dal a barátságról kezdett szólni. A címszereplő Zare karakterébe képzeltük magunkat mindketten, így hívtuk a másikat: Zare, gyere Zare, gyere föl a hegyre, a barátaid már várnak rád. Mindig jó, ha bele tudjuk képzelni magunkat a dal sztorijába, könnyebb úgy a munka. De ott van például a Moj Hatixhe, amit az esküvő előtt szoktak énekelni a lányoknak a henna-éjükön. Ez egyfajta rituális búcsú, a lány a szövegben elsiratja a régi családját, a szüleit, a könnyű leányéletet. Régen a menyasszony haját és kezét is befestették hennával ilyenkor, ahogy a dal mondja. 

Tringa Sadiku a bandád gitárosa, és azt hallottam, nemcsak szoros barátságban, hanem szoros munkakapcsolatban is vagytok, így időről időre akusztikus duóként léptek színpadra Koszovóban. A Budapest Ritmo közönsége most nagyzenekari felállásban hallhatott benneteket, nagybőgővel, dobokkal, zongorával kiegészülve. Számodra melyik jelent nagyobb kihívást: a bensőségesebb hangulatú akusztikus duó koncertek, vagy a zúzósabb nagyzenekaros előadások? 

Más a kettő: a zenekarral valahogy több a szabadság, noha igazából nem volt még együtt olyan sok koncertünk. A tavaly nyári albumbemutatót is beleszámítva ez a harmadik most a Budapest Ritmo-n, tehát viszonylag friss formáció vagyunk. Valójában mindegyikőjüket régről ismerem. Ilir Bajri például még gimnazista koromban volt a zongoratanárom, vele is többször álltunk duóként színpadra az évek folyamán. Tringával három évvel ezelőtt találkoztunk, de azonnal ráhangolódtunk egymás stílusára és nagyon jókat muzsikáltunk együtt. Egyébként Tringa az egyetlen a bandából, akinek kifejezetten klasszikus zenei háttere van, a többiek mind a jazz felől érkeztek. Amikor duó felállásban játszunk, sokkal kötöttebb maga az előadás illetve a dalok struktúrája. A zenekar ilyen szempontból több szabadságot ad. Ráadásul minél többet játszunk együtt, annál nagyobb tere nyílik az improvizációnak, amit ők is, én is nagyon élvezünk. Mivel ők mind a jazz felől érkeztek, számukra teljesen természetellenes ennyire kötött formában játszani. 

Egy 2012-es TEDx fellépés videójából az is kiderült számomra, hogy szívesen improvizálsz énekesként. Kicsit nehezen egyeztettem össze magamban ezt a játékosabb énedet a mostanival. 

Én tényleg nagyon szeretem az albán népzenét, és úgy érzem, sok dal vár még rám ebben a műfajban, de azért más dolgokkal is szoktam ám kísérletezni. Mivel a közönség általában így lát, könnyen beskatulyáznak, és elkönyvelik, hogy én albán népzenét csinálok. Nincs is ezzel baj, de közben más hatások is érnek zenészként. Mindig belevágok új dolgokba: mostanság például egy Berlinben élő zenész barátommal Nina Simone dalokat gondolunk újra. 

Úgy tudom, egészen távoli tájak zenéiből is inspirálódsz, és nagy kedvenced az indiai zene…

Az indiai zene nagyban befolyásolta a hozzáállásomat szinte mindenhez, főleg a tonalitáshoz. Bizonyos értelemben sokat változtam általa, hiszen szembe kellett fordulnom mindazzal, amit a jazz iskolában tanultam: ott ugyanis a harmónia volt fontos, nem pedig a dallam. Az indiai zenében minden a dallamról szól, és ez sokat formált rajtam zenészként. Érdekes módon gyakorolni is legjobban az indiai zenét szerettem, akár hosszú órákat is eltöltöttem vele.  

A videóidból az látszik, hogy nagyon vizuális a gondolkodásod, fontosak számodra a képek, az atmoszféra. Mi a helyzet a szöveggel? 

Mostanában a zene mellett verseket is írok, próbálom megtalálni a szöveg és a zene kapcsolódási pontjait. Az is foglalkoztat, hogy a saját szövegeimet vajon milyen zenei köntösbe tudnám bújtatni?... Ezzel kísérletezem éppen. De igazából a jazz sztenderdek is hiányoznak, nem akarom teljesen magára hagyni ezt a részemet sem, ezért dolgozunk egy berlini barátommal közösen a Nina Simone dalokon. Néhány szűk körű fellépésünk volt már a közös gyakorláson túl, ezekről a visszajelzések nagyon jók. Ugyanakkor most, hogy itt ülünk és beszélgetünk a Magyar Zene Házában néhány perccel a koncert után, máris kaptam egy meghívást Boszniába a jelenlegi formációmmal. Abszolút érdemes tehát továbbvinni az albán népzenei vonalat, mert nagyon szereti a közönség is, és mi is. 

Indiai zene, jazz, albán folklór… Nem sok ez egyszerre egy embernek? 

Úgy érzem, képes lennék akár két különböző stílusú albumot felvenni egy időben, ha módom adódna rá (mosolyog).

Ezek után igazán kíváncsi vagyok, vajon milyen nyelven születnek a verseid.

Két nyelven, albánul illetve angolul. 

Azért is kérdezem, mert egy híres koszovói költő, Xhevdet Bajraj versét is feldolgoztátok, és ő például képes volt arra, hogy a líráját átültesse egy másik nyelvre, így miután háborús menekültként letelepedett Mexikóban, elkezdett spanyol nyelvű verseket írni. Nagy sikere volt.  

Xhevdetnek sok verse inspirált engem, az egyiket ahogy mondod, fel is dolgoztuk a lemezen, ez lett az úgynevezett ,,részeges dal” (E dehun jam). Ez ugye arról szól, hogy a raki (török ánizsos likőr) és a szerelem hamar végez az emberrel, ezért sietni kell, gyorsan kell élni, szeretni, amíg lehet. Ugyanakkor van benne egyfajta ellentmondás: a zene kifejezetten lassú, melankolikus. Az elbeszélő gyászolja a hűtlen szerelmet, de az élet végessége felől nézve mégiscsak fontosnak tartja megélni, megtartani azt. Xhevdet Bajraj nem olyan régen, 2022-ben hunyt el, máig kapcsolatban maradtam a családjával. Ezt a dalt például megmutattam a feleségének, aki nagyon támogatóan állt hozzá a feldolgozáshoz. És igen, Xhevdet költészete valószínűleg a versírásban is inspirál, hiszen először az ő verseit kezdtem fordítani az albánul nem beszélő barátaim számára, hogy ők is lássák, milyen csodálatos. Nemrégiben egy Mitrovicában tartandó irodalmi fesztivál beválasztotta a verseimet a programjába, ott a fesztivál jellege miatt eleve három nyelven, albán, angol illetve szerb fordításban kerülnek majd bemutatásra a pályaművek. 

Prizren, Koszovó Fotó: Unsplash

Prizrenben nőttél fel, ami egy gyönyörű kis város Koszovóban. Ezzel szemben mind Berlin, ahol jelenleg tanulsz, mind pedig New York, ahol egykor tanultál, valódi olvasztótégelye a különböző népeknek és kultúráknak. Milyen volt először szembesülni egy ilyen óriási város vonzásával ? 

Fontos, hogy kitegyük magunkat ilyen élményeknek az utazás által, hiszen nyilván Prizrenben nem tudtam volna mindazokat a dolgokat megtanulni, amiket Berlinben vagy New Yorkban. Sokkolónak azért nem mondanám, hiszen mindenhol találtam valamit, amit a magaménak éreztem. Berlinben igazából nemsokára befejezem a mesterképzést, és utána szeretnék visszaköltözni Koszovóba. Valahogy hiányzik az ottani élet egyszerűsége. Persze, az ottani létnek is megvannak a maga bonyodalmai, de ezekhez valahogy könnyebben alkalmazkodom, mint más országok bonyodalmaihoz. 

A családod támogatott a tanulásban? 

Őszintén szólva gyerekként főleg édesapám inspirált, mert ő nagyon érdeklődött a zene iránt, és sok verset is írt. Emlékszem, mikor kicsi voltam, és éppen elkezdtem angolul tanulni, Leonard Cohen dalokat mutatott nekem, és egy kis zsebpénzt adott, ha sikerült őket lefordítanom (mosolyog). Ez azért motivációt jelentett, így sok időt töltöttem ezekkel a dalokkal. Aztán a 16. születésnapomra kaptam tőle egy összegyűjtött albán népdal szövegeket tartalmazó könyvet, amit szintén sokat forgattam később. 

Fokozatosan alakult ki benned, hogy zenével szeretnél foglalkozni, vagy egyszer csak eldöntötted magadban, hogy így lesz? 

Igazából a gimnáziumban volt egy olyan pillanat, amikor megéreztem, hogy zenével szeretnék foglalkozni. Akkoriban már tanultam zongorázni, és ezzel párhuzamosan elkezdtem jazz sztenderdeket énekelni, részt vettem különböző jam session esteken… tulajdonképpen a közönség reakciója indította el bennem az egészet. Különleges érzés volt, hogy tetszik nekik, amit csinálok. Megható volt a reakciójuk. Akkor éreztem, hogy ezzel szeretnék tovább foglalkozni. 

Voltak megtorpanások ezen a pályán?

Olyan évek voltak, amikor nem voltam, vagy nem lehettem zenészként annyira aktív, mint szerettem volna, azonban sosem fordult meg a fejemben, hogy feladjam, és mindig mentem előre. Nagyon sok ötletem van, még sok mindent szeretnék csinálni. Az is igaz, hogy nagyon támogató közegben élek, ami mindig továbblök. 

Hogyan állsz neki egy-egy népdal újragondolásának, mik a módszereid?

Az fontos, hogy meglegyen a kötődés a dalhoz, hogy  megtaláljon érzelmileg, hogy reflektáljon arra, ahol most éppen vagyok. Azután rá kell jönnöm, mit tudok én hozzáadni a dalhoz. Nem szeretnék szimplán csak feldolgozásokat csinálni, megismételni valamit, hanem mindig bele akarok tenni valami újat. Például Nexhmije Pagarusha, akit sokat hallgattam és nagyon inspirált, nos ő egy teljesen más hangi adottságokkal rendelkező énekes, így hiába is próbálnám az ő dalait egy az egyben elénekelni. Az alkotói metódusom tehát az, hogy fogok egy dallamot, majd szépen átszűröm magamon a szöveget és vizualizálom az egészet, mintha velem történt volna. Aztán leülök a zongorához, és elkezdem megkeresni, hogy az én hangi adottságaimhoz hogyan tudnám a legjobban hozzáigazítani a dalt. Keresgélem a lehetőségeket, zongorázgatok, improvizálok, felépítem az egészet, aztán egyszer csak készül egy demó, amit megmutatok a zenekar többi tagjának. Természetesen nekik is van beleszólásuk a dalok alakulásába. Fontos, hogy közösen ráérezzünk a dal hangulatára. Talán ez a legfontosabb.

Agona Shporta a 10. Budapest Ritmo fesztiválon Fotó: csodapestbuda

A folklór, a népzene és a néptánc esetében mindig van egy pesszimista megközelítés, ami azt mondja, eltűnőben van ez a kultúra, és van egy optimista megközelítés, amire talán jó példa az egész Budapest Ritmo fesztivál. 

Erre nincsen kész válaszom, hiszen nem foglalkozom hivatásszerűen a folklórral. De hirtelen beugrott egy emlékkép: egyszer valamikor hajnaltájt beléptem egy belgrádi kafana (helyi bár, kis bisztró) ajtaján. Ott volt néhány zenész, és több asztalnyi ember, akik minden különösebb apropó nélkül énekeltek és táncoltak, csak úgy, a tánc és az ének öröméért. Annyira természetes volt az egész, mindannyian ismerték ezeket a dalokat, és azt hiszem, ez lehet a kulcsa a dolognak.

Az emberrel együtt születik a tánc és az ének, ezek nem szétválasztható dolgok, bármit is hozzon a jövő. 

Annyi helyen megfordultál már, sok izgalmas projekted van, többféle stílusban zenélsz… Maradt még valami, amiben szeretnéd magad kipróbálni? 

Az utóbbi pár hónapban harmonikázni tanulok — vallja be kicsit szégyenlősen, miközben felcsillan a szeme. — Miután párszor megpróbáltam, nagyon tetszett ez az érzés, hogy ott van tulajdonképpen a hangszer a mellkasomon, nagyon közvetlenül érzem belőle a kiáradó zenét. Még ki kell tapasztalnom, hogyan játsszak rajta (nevet). Van egy ilyen álmom, hogy egyedül utazgatok a hangszeremmel, és egyszemélyes zenekarként eljátszom azokat a dalokat, amelyeket szeretek. Ha valamit, hát ezt szeretném egyszer kipróbálni...