Erzsébet királyné Magyarországon afféle varázslatos tündérkeresztanya képében él a köztudatban, emlékével pedig három kedves udvarhölgyének alakja is egybefonódik.

Úrnőjük kétségkívül mindhármukat nagyra becsülte: Ferenczy Idában a fiatal császárné először lelt hűséges barátra, Festetics Mária határozott személyiségével erős szövetségese volt az udvarnál, és végül Sztáray Irma kísérte el őt utolsó éveinek Odüsszeiáján. (A kisnemesi származású Ferenczy Ida a közhiedelemmel ellentétben valójában nem tartozott hivatalosan az udvarhölgyek közé, felolvasónői minőségben maradhatott Erzsébet mellett.)

Mindhárman bepillantást nyertek egy különleges asszony lelki világába, és szerencsére mindhármuktól maradtak ránk értékes feljegyzések. Ferenczy Ida terjedelmes levélgyűjteményt hagyott az utókorra, Sztáray Irma a közös utazásokat és a végzetes genfi kirándulást örökítette meg könyvében, Festetics Mária pedig páratlan eszmei értékkel bíró naplóiban jegyezte le az udvari élet fontos történéseit. Ismerve Festetics grófnő csípős nyelvét és éles eszét, nem csodálkozhatunk azon, hogy Mária Valéria főhercegnő mindent megadott volna azért, hogy ezek az írások ne kerülhessenek nyilvánosságra, kérte is az idős grófnőt, hadd legyen ő a naplók új tulajdonosa, de szerencsénkre Festetics Mária nem adta be a derekát, így aztán naplói fontos forrásként szolgáltak a történészek illetve Erzsébet királyné életrajzírói számára. 2009-ben jelentek meg először részletek belőle magyar kiadásban (Egy udvarhölgy naplójából), ezek főként a királyi család budai illetve gödöllői emlékeire fókuszáltak, idén februárban pedig a hatalmas, mintegy 2000 írott oldalt kitevő anyagból újabb érdekes tematikus válogatást rendeztek sajtó alá Festetics ​Mária grófnő naplója címen. Miután majd minden évben megjelenik egy-egy Erzsébet királynéval kapcsolatos kiadvány, felmerül a kérdés, vajon tudunk -e egyáltalán még bármi újat olvasni kedvenc uralkodónénkról. A válasz egyénenként változó lehet, mindenesetre Festetics naplói éppen személyességük okán páratlan bepillantási lehetőséget nyújtanak egy távoli és zárt világba:

„Festetics Mária udvarhölgy nem csupán a nagy és sokszor leírt vagy idézett eseményeket jegyezte le, hanem a kastélybéliek belső életének mindennapi kisebb-nagyobb történéseit is, amik a külvilág számára teljesen rejtve maradtak. Pedig a művelődéstörténet szempontjából éppen ezek a nagyközönség számára elzárt, ismeretlen, szűk világról szóló híradások jelentik az igazi értéket és újdonságot, mivel ezek még sohasem láttak napvilágot.”

– írta Tolnayné Kiss Mária még a 2009-ben kiadott első könyv bevezetőjében. Éppen ezért a korszak és a királyné iránt érdeklődőknek a mostani kiadás is valódi csemegének számít: jól fogyasztható olvasmány tanulságos leírásokkal, vicces anekdotákkal, kiválóan megrajzolt jellemekkel és a szöveghez itt-ott hozzáfűzött hasznos szerkesztői magyarázatokkal. Azon túl, hogy a kor számos híres-hírhedt figuráját fölvonultatja, Festetics megindítóan mély és alapos jellemrajzot ad Erzsébetről, illetve a saját pályaválasztással kapcsolatos vívódásait is megismerhetjük. Tudjuk, hogy Festetics a család pénzügyi gondjai miatt jelentkezett szolgálatra, ám később számos alkalom kínálkozott neki a férjhezmenetelre, ő azonban mégis sorra elutasította a kérőit. Megmaradt Erzsébet udvarhölgyének. Andrássy Gyula gróf viccesen egy másik állást is felajánlott neki: Mária egyszer megkérdezte tőle, van -e már miniszter jelöltje. „Igen, maga!” – válaszolta nevetve a gróf, majd kijelentette, hogy a kormányba legalább hét Festetics Mária kellene, ugyanis a jelenlegi politikusok reménytelenül puhák és vénasszonyosak. Akkoriban persze még lehetetlen lett volna, hogy női politikusok kerüljenek a parlamentbe, de mindenesetre az anekdota jól mutatja azt, mennyire nagyra becsülték a kortársak a grófnő éles eszét. Azon túl, hogy jó rálátása volt a dolgokra, még valamiféle egyéni hatodik érzék is segítette: általában ösztönös megérzései támadtak emberekkel vagy helyzetekkel kapcsolatban, amik aztán utóbb mindig helyesnek bizonyultak. Ennek egyik leghíresebb páldája Erzsébet kedvenc unokahúga, Marie Wallersee iránt érzett ellenszenve. A rangra és származásra fittyet hányó királyné támogatta öccse házasságát Henriette Mendel színésznővel, lányukat Marie-t pedig maga mellé vette és kényeztette. Még a Batthyány Elemérrel való lehetséges házasság gondolata is felmerült, ami Erzsébet szerint kibékítette volna a királyi család és a Batthyányak között fennálló ellentétet, erről azonban özvegy Batthyány Lajosné természetesen hallani sem akart. Marie-ból így végül Larisch grófné lett, ám Festetics még látszólagos révbe érése után sem szívlelhette a fiatal nőt. Mikor aztán a mayerlingi tragédiát követően fény derült arra, hogy Marie egyfajta kerítő szerepet töltött be Rudolf és Vetsera Mary mellett, természetesen kegyvesztetté vált és száműzték az udvartól, Festetics grófnő pedig joggal érezhette úgy, hogy mindvégig neki volt igaza, noha ez akkor aligha vigasztalt bárkit is. Másik szinte kísérteties példája az udvarhölgy éleslátásának az Erzsébetről adott jellemzése, melyet az 1870-es években vetett papírra, tehát jóval azelőtt, hogy a királyné élete igazán tragikus fordulatot vett volna.

Festetics leírja, hogy őt a királyné arra a mesebeli hercegnőre emlékezteti, akinek a bölcsőjéhez sorra ellátogatnak a jótündérek, és mindegyik visz neki valamilyen kedves jó tulajdonságot. Az egyik szépséget ad neki, a másik eszességet, a harmadik érző szívet, és így tovább. Csakhogy betoppan a hívatlan gonosz tündér, és azt mondja: „No jól van, látom mindent megkaptál, én nem hozok neked semmit, viszont elveszek tőled egy fontos dolgot: a helyes mérték, a lelki egyensúly megtalálásának képességét, és így legjobb tulajdonságaid mind ellened fordulnak majd.”

Akkoriban a pszichológia még gyerekcipőben járt, Festetics grófnő mégis elég pontosan megfogalmazta, hogy az őt ért sorscsapásokon túl a királyné valódi tragédiája legalább annyira a saját személyiségéből is volt eredeztethető. Ugyanakkor a grófnő szeretettel és megértéssel fordult Erzsébet felé, heppjeit és bogarait pedig nagy türelemmel viselte, s csak az órákon át tartó hegymászások ingatták meg kissé a szolgálat szentségébe vetett hitét. (Ferenc József egyszer egy különösen hosszú túra után „Nicsak grófnő! Maga még él?” felkiáltással fogadta az elcsigázottan hazatérő udvarhölgyet: a császár pontosan tisztában volt vele, hogy Erzsébet mellett az ilyen séták hamar erőltetett menetbe torkolltak.) Általánosságban elmondható, hogy Festetics kissé szkeptikusan szemlélte a királyné különböző önmegvalósítási kísérleteit, legyen szó testedzésről, szépségápolásról, versenylovaglásról vagy éppen versírásról, és tőle telhetően igyekezett Erzsébet csapongó szellemét a helyes mederbe terelni. A sokszor magányos császárnét a bécsi udvar légköre szinte fojtogatta: osztrák udvarhölgyeinek túlnyomó többsége jobb esetben nem kedvelte, rosszabb esetben lenézte őt, szemtől szemben azonban mind az etikett által megkövetelt tiszteletteljes magatartást tanúsították iránta. Nem csoda, hogy Erzsébet kétségbeesetten ki volt éhezve olyan emberek társaságára, akik mentesek minden kétszínűségtől: elvárta, hogy barátainak legyen önálló véleménye mindenről, és azt merjék is kimondani. Festetics Máriában e tekintetben sosem kellett csalódnia, ezért is akarta őt mindenképpen maga mellett tartani, az udvarhölgy kérőinek nagy bánatára. A most megjelent könyv külön fejezetet szentel a grófnő közéleti vénájának, hiszen nemcsak a királyi család dolgait kísérte figyelemmel, hanem a nagyvilág történéseit is, és bizony ezeket is ellátta kommentárral. Festetics tárgyilagos stílusa csak olyankor bicsaklik meg, ha Andrássyról van szó: a vele kapcsolatos szövegrészekben ugyanis alig talál megfelelő szavakat a derék gróf méltatására, akár politikusi, akár emberi minőségében. Nos, Andrássy Gyulával még így kétszáz év távlatából is könnyű szerelembe esni, tehát meg kell bocsátanunk a grófnőnek ezt a kis gyöngeségét, legfeljebb irigyelhetjük őt, amiért oly sokszor alkalma nyílt látni a hódító államférfit.

Erzsébetet és Andrássyt a rossz nyelvek gyakran igyekeztek összeboronálni, az viszont inkább a köztük lévő szoros barátságot bizonyítja, hogy ezen időnként mindketten jóindulatúan élcelődtek. A gróf egyszer tréfálkozva írja Ferenczy Idának (és rajta keresztül magának Erzsébetnek), hogy milyen nagy megtiszteltetés volt a királyné őfelségét a minap kivinni bérkocsin az állomásra, és mennyire megrökönyödve figyelték az emberek, ahogy ketten kiszálltak a lefüggönyözött fiákerből. Nem kellett volna aggódniuk, folytatja Andrássy, mert egy hosszú, döcögős kocsizás a szép hölgy társaságában ugyan gênant lehet még a legokosabb családapának is, de az állomásig vezető út szerencsére túl rövid ahhoz, hogy megfeledkezzék magáról az ember. Festetics még egy érdekes, saját magára vonatkozó megjegyzést említ a könyvben: egyszer éppen meghitt beszélgetésbe merült a betegeskedő Kendeffy Katinkával, Andrássy nejével, aki megígértette a szobába lépő férjével, hogy halála esetén „csakis Marit veszi el feleségül”. „Szavai mély hatással voltak rám” – vallja be a grófnő. Nos hát, ezt meg tudjuk érteni, mindazonáltal már sosem derül ki, hogyan végződött volna ez a dolog: Kendeffy Katinka ugyanis – biztos ami biztos – inkább gyorsan felgyógyult. Bár Festetics sok mindent áldozott fel azért, hogy a királyné közelében maradhasson, ez a szolgálat sem tarthatott örökké. Fizikuma egyre kevésbé bírta az állandó megterhelő utazásokat, ezért visszavonulni kényszerült, 1894-től Erzsébetet már Sztáray Irma grófnő kísérte. A királyné 1898-as tragikus halála annyira megrázza Máriát, hogy máskor oly erős igazságérzete is elhomályosul: keserűen vádolja Sztáray Irmát, aki pedig aligha volt hibás a történtekben, és abszurd dolog lett volna elvárni tőle, hogy megvédje Erzsébetet egy elszánt, felfegyverzett merénylővel szemben. A lesújtott Festetics grőfnő visszatért söjtöri birtokára, és elkezdte visszavásárolni azokat a földeket, amelyeket a pénzszűkében lévő család az 1860-as években kénytelen volt eladni. Bécsben is tartott fenn egy lakást, sőt a szép emlékek kedvéért időnként ellátogatott azokra a távoli helyekre (például Korfura), ahol annak idején a királyné kíséretében megfordult. Azonban sajnos nem adatott meg neki, hogy teljes nyugalomban töltse nyugdíjas éveit.

Szellemileg továbbra is nagyon aktív maradt, és eléggé aggasztónak látta a Monarchia helyzetét. „A széthullás folyamata öles léptekkel halad” – írja naplójában, az 1900-as évek elejére datálható bejegyzései pedig világosan mutatják, hogy nem voltak illúziói a jövővel kapcsolatban, és mérhetetlenül együtt érzett az öreg császárral.

Még az a kis öröme sem maradhatott meg, amit a családi birtok felvirágoztatása jelentett neki: az 1920-as és az 1924-es földreformot követően a birtok nagy részét ugyanis államosították. Festetics Mária 1923-ban hunyt el, 83 éves volt ekkor. S míg a fin de siècle dekadenciája és az azt követő világháborúk tragédiája egyre távolabb sodródik tőlünk az időben, addig Erzsébet királyné emléke még ma is elevenen él a köztudatban: udvarhölgyének naplóját olvasva úgy libben el előttünk az alakja, mint egy titokzatos, kissé megfoghatatlan jótündéré, akinek a magyar történelem egyik legszebb aranykorát köszönhetjük.