Az idei bicentenárium jó alkalom lehet arra, hogy a fiatal olvasókhoz újra közel hozza a nagy mesemondó alakját.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy szegény Jókai Mór a kötelező olvasmány listák szorításában vergődve egyre távolabb sodródik a fiatal generációtól, pedig alig találunk hozzá hasonlóan színes, sokoldalú, kortalan egyéniséget a magyar irodalomban. Egész életútja kalandos, fordulatokkal teli, így írói munkásságában is tükröződik a reformkor romantikája éppen úgy, mint a később kialakult magyar realizmus fanyarsága, kritikus látásmódja. Az utókor mint termékeny prózaírót tartja számon, pedig Jókai egy vérbeli polihisztor érdeklődésével fordult a legkülönbözőbb dolgok felé: jogi tanulmányok és képzőművészet, mezőgazdaság és kertészet, vers és próza, közügyek és szerelmi kalandok — élénk, fogékony elméje kivételes munkabírással párosult, ezért is tudott minden téren nagyot alkotni.
Fotó: csodapestbuda
A mai kor emberéhez Jókai valójában nagyon sok szálon tud kötődni. Kevesen tudják, de ő volt az első, aki a Svábhegyen egyfajta önellátó biogazdaságot igyekezett létrehozni, szem előtt tartva olyan ma is kiemelten fontos környezetvédelmi szempontokat, mint a gazdaságos vízhasználat, vagy éppen a területre jellemző őshonos fajok megőrzése. Svábhegyi kertje jelenleg szabadon látogatható: a madárcsicsergéstől hangos Jókai-kert egyike az ország védett természeti területeinek, és jól példázza azt, hogyan tud az ember lelkesedéssel és elhivatott munkával maradandót alkotni.
Magánéletét tekintve írónk kétszer is átlépett a kor szigorú és sok esetben következetlen erkölcsi normáin: egyszer 1848-ban, amikor feleségül vette a nála nyolc évvel idősebb, ünnepelt színésznőt, Laborfalvi Rózát, illetve másodszor, amikor már élő legendaként, 74 évesen elvette a nála 54 évvel fiatalabb, mindössze húsz esztendős Nagy Bellát. Mindkét házassága nagy port kavart, sőt a családon belül is komoly ellentéteket szült. Jókai azonban mindig következetesen ragaszkodott a saját elveihez: hazafiként, családfőként, íróként és gazdálkodóként egyaránt a tőle telhető legjobbat nyújtotta minden élethelyzetben.
Fotó: csodapestbuda
A bicentenáriumi évben számos új könyvmegjelenés illetve kulturális program szerveződik Jókai alakja köré, főként az író életének két kiemelt helyszínén, Budapesten illetve Balatonfüreden. A Balaton és környéke sokat köszönhet Jókainak, hiszen annak idején nemcsak felszólalt a tó lecsapolására vonatkozó tervek ellen, hanem írásaiban elsőként hívta fel a figyelmet a balatoni táj szépségére, a régióban rejlő turisztikai értékre: „Ha ez külföldön volna, magyar emberek seregestől vándorolnának azt látni, s azóta száz útleírás jelent volna meg felőle lelkesült utazóktól. Ah, mi kár volna, ha sikerülne a kapzsi nemzedéknek e gyönyörű vizet lecsapolni!” — írja 1858-ban A magyar Tempevölgy című balatoni útirajzában.
Lankadatlan mesélő kedve, adomázó stílusa később olyan íróknak szolgált követendő mintául, mint Mikszáth Kálmán, míg ő maga leginkább a nagy romantikusok, főként Victor Hugo regényeiből inspirálódott, illetve tudományos érdeklődése miatt lelkes olvasója volt Jules Vernének. Jókai egy saját alteregót is kreált magának: Kakas Márton álnéven írt szatirikus cikkeket közéleti és politikai témákban. Ez egyfajta játék volt a részéről, hiszen egész kis életrajzot szőtt a kitalált alak köré, noha az olvasóközönséget persze nem tévesztette meg: mindig is amolyan nyílt titoknak számított Kakas Márton kiléte. Az 1848-as szabadságharcot követő önkényuralom idején még gyakorlati hasznát vette egy álnévnek Jókai, hiszen sokáig nem publikálhatott, azonban az 50-es évek közepétől, az Egy magyar nábob elsöprő sikerét követően már egyértelműen felfelé ívelt a karrierje. Sőt, Jókai aktív forradalmárból az uralkodópár kedvenc magyar írójává avanzsált a kiegyezést követő években, és ennek bizony komoly marketing értéke volt. Egyik regényét az író személyesen adta át Erzsébet királynénak a budai palotában, Rudolf főherceggel együtt dolgozott egy tudományos kiadványsorozaton az Osztrák-Magyar Monarchia országairól, Ferenc Józseffel pedig anekdotába illő találkozása volt a milleniumi ünnepségsorozat idején. Egész pontosan az 1896-os őszi gyümölcskiállításon történt az eset, ahol Jókai az egyik standot foglalta el a saját termesztésű körtéivel. Az arra sétáló Ferenc József kissé meghökkent: Lehetséges volna, hogy az írófejedelem ilyesmivel múlatja az idejét? Jókai szerényen csak ennyit válaszolt: „Kertész vagyok, felség, és ez büszkeségem.”
Valóban, Jókai Kertészgazdászati jegyzetek című munkájában foglalta össze gazdaságbeli tapasztalatait, és ezekből kiderül, hogy nemcsak a gyümölcsösére, hanem a szőlőjére is igen büszke volt. Korszerű eszközökkel, permetezéssel és állandó megfigyeléssel sikeresen harcolt a filoxéra járvány ellen, gyümölcsfáit is maga oltotta, nevelte. „Lehet, hogy el fognak felejteni, mint költőt, de az én szép fáim minden évben ki fognak zöldülni újra és hirdetni fogják, hogy kertész voltam”. — vallotta magáról írónk némi álszerénységgel. Annyi azonban bizonyos, hogy folyamatosan törekedett gazdasága fejlesztésére, a legjobb külföldi szakemberekkel levelezett, és nem volt rest megfogni a munka végét, ha a helyzet úgy kívánta. Svábhegyi kertjébe nem pihenni járt, hanem dolgozni. A kerti munka olyan jótékony befolyással volt a kedélyállapotára, hogy még akkor sem adta el svábhegyi telkét, mikor az eredeti vételár többszörösét kínálták érte.
Fotó: csodapestbuda
Jókai borászati érdeklődésének egy kedves szobor is emléket állít: Róna József mintázta meg a bordalairól híres ókori görög költő, Anakreón szobrát Jókai vonásaival. Az ihletet egy szüreti mulatság adta, melyen Jókai is jelen volt, szórakoztató történetekkel mulattatva a vendégeket. Ebből is kitűnik, hogy Jókai nem kívánt elefántcsonttoronyba zárkózni, nyitott volt az emberek felé, ápolta baráti kapcsolatait. Nyitottsága és haladó szemléletmódja megmutatkozott a nőkhöz való hozzáállásában is. A kor emberével szemben nem tartotta kevesebbre a hölgyek képességeit, sőt íróként is nagyra becsülte őket. Azt vallotta, hogy a nőírók olyan színt és értéket tudnak a hazai irodalomhoz hozzátenni, amit meg kell becsülni. A kortársak tehát minden bizonnyal csodálkoznának azon, hogy Jókait, korának egyik legmodernebb, legsokoldalúbb személyiségét ma úgy tekintjük, mint a nagymama szekrényében molyosodó régi bundát: hordani már nem divat, az új állatvédelmi szempontoknak sem felel meg, a szaga is furcsa. Ugyanakkor túl értékesnek számított egykor ahhoz, hogy most egyszerűen kidobjuk. Pedig Jókai életműve sokkal inkább hasonlít a nagypapa itthagyott bőrzakójára, ami egy puha ronggyal óvatosan áttörölgetve, ápoló krémmel kondicionálva és persze ügyesen magunkra szabva ruhatárunk egyik legmenőbb darabja lehet.
