A Föld Napján egy titokzatos, ritkán látott ragadozó nyomába eredünk.
A fenti utasítást teljesíteni nehezebb, mint gondolnánk: nem mintha a szóban forgó állat egy vérszomjas fenevad lenne, csak hát van neki egy különleges tulajdonsága, vagy ha úgy tetszik, „szuperereje” – gyakorlatilag láthatatlan. Foltos, füstszínű bundájával olyan tökéletesen beleolvad a szürkés hegyek hátterébe, hogy alakja sokszor még távcsővel sem kivehető. A hegy szelleme, így nevezik a közelében élő népek, a kutatók pedig akár évtizedeket is eltöltenek a hópárduc után való nyomozással anélkül, hogy egyszer is megpillantanák.
Pedig ez a fenséges ragadozó valóban pompás látvány: arányait mintegy másfél méteres testhossz, tömött füstszínű bunda és 60 kilónyi tömény izom teszi teljessé, ami a végletekig alkalmazkodott a magashegyi léthez. Széles mellkasában a tüdő képes hasznosítani a hideg, oxigénhiányos levegőt, karakteres (kis képzelőerővel enyhén mongoloid vonásokat mutató) fején lapos orrlyukak biztosítják lélegzetének ideális beáramlását, hosszú hátsó lábai akár 10 méteres ugrásokra is ellökik a földtől, prémes farka pedig meleg takaróként szolgál a zord környezetben.
Ebből a rejtélyes és lenyűgöző nagymacskából mintegy 4500-6500 példány él szabadon, nagyrészt Mongólia, Kína, India, Pakisztán és Afganisztán területén.
Peter Matthiessen író 1973-ban a híres zoológussal, Georges Schaller-rel együtt vágott neki a Tibeti-platónak, hogy életében először végre megpillanthasson egy hópárducot. Schaller számára az expedíció szigorúan tudományos jellegű volt, ám Matthiessen valójában a zen buddhizmus híveként valamiféle megvilágosodást keresett, aminek a titokzatos nagymacska lassan a jelképévé vált útközben. Közös kalandjaikról a szerző Snow Leopard című könyvében olvashatunk, ám sajnos nem jutunk általa közelebb a ritka állatfaj megértéséhez, hiszen Matthiessen elől újra -és újra elillant az áhított megvilágosodás, vagyis maga a hópárduc. Titokzatos életüket kutatni azóta is olyan kiváltság, ami csak keveseknek jut osztályrészül.
Hópárducok nyomában baktatni a darjeelingi hegygerincen lelkesítő, romantikus gondolat, csakhogy a valóság ezt ma már nem egészen fedi.
Azt tudjuk, hogy a hegy szelleme gyakorlatilag láthatatlan: de akkor mégis mi az, ami után megszállottan kutat egy maroknyi elszánt tudós Ázsia kopár gerincén? Nos, a válasz meglepően egyszerű: macskakaki. Ez a termék azonban nem összetévesztendő azzal, amit a mi bársonytalpúnk hagy reggel az alomtálcában, vagy kedvenc virágágyásaink közepén, ugyanis sokkal nagyobb jelentőséggel bír annál – olyannyira, hogy a gyakran szőrt és csontokat is tartalmazó értékes leletet számozva és helyszín szerint csoportosítva küldik különféle laboratóriumokba, hogy végül fény derülhessen az adott területen élő egyedek hozzávetőleges számára. A laboratóriumi vizsgálatok során az egyes állatok DNS-eit kiszűrik a szőrszálakból, és ilyenkor jönnek rá arra is, hogy a végtermék sok esetben farkastól vagy rókától származott – hiszen a tudósok sem tévedhetetlenek. A kutyák velük ellentétben szerencsére szaglás útján is meg tudják állapítani, milyen állat ürülékéről van szó, ezért a költséges laboratóriumi vizsgálat helyett néha betanított négylábú segítők végzik el a minta beazonosítását. Ezen a kevéssé romantikus módszeren kívül manapság a fotócsapda a másik ismert eszköze a hópárducállomány feltérképezésének, de sajnos az sem csalhatatlan, ezért nem lehetünk soha teljesen biztosak a valós egyedszámban.
Tom McCarthy kanadai zoológus egyike a kevés kiválasztottnak, akik közelebbi kapcsolatba tudtak kerülni kutatásuk tárgyával. Tom még a 90-es években eredt a rejtélyes nagymacska nyomába, és idegtépő próbálkozások után (csapdát hanyagul lepisilő majd továbbálló egyed, bokorból lesből támadó majd továbbálló egyed, és így tovább) néhány párducot csodával határos módon sikerült rádiósnyakörvvel felszerelnie, így jutott végül megbízható információkhoz például az állatok territóriumának méretével kapcsolatban. A hópárducok számára rendkívüli jelentőséggel bír a saját kis birodalmuk, ráadásul viszonylag nagy területet igényelnek a zavartalan élethez. Territóriumuk azonban sajnos egyre zsugorodik – a legeltetéses állattartás minden vadon élő állat helyzetét megnehezíti. A haszonállatok lassan kiszorítják a párducok kedvenc prédáját, a kőszáli kecskét, így a nagymacskák ráfanyalodnak az ember tulajdonában lévő kecskékre és juhokra, ami végzetes következményekkel járhat. Élőhelyük felszabdalása továbbá romló génállományt is eredményez, hiszen egyre kevesebb a valószínűsége, hogy nem rokon egyedek találkozhassanak egymással a párzási időszakban. Tom McCarthy sokat mesélt a kutatásairól Sy Montgomery amerikai publicistának, aki Nic Bishop fotóssal együtt a terepre is elkísérte a megszállott zoológust. Mongóliában átélt kalandjaik hű lenyomata a Saving the Ghost of the Mountain című könyv (magyar kiadásban egyenlőre még nem jelent meg).
Sy Montgomery élvezetes, tényszerű elbeszélése végigkalauzolja az olvasót ezen a furcsa expedíción (hangsúlyozom: egy láthatatlan élőlényt keresünk), a lenyűgöző fotók pedig bepillantást engednek az ott élő nomád népek mindennapjaiba, sőt az első ránézésre kopár, sziklás táj szépségét is feltárják előttünk.
Érdekfeszítő olvasmány, amelynek legfőbb tanulsága abban rejlik, miként sikerült végül hosszú évek munkáját követően összebékíteni a hópárducot és a közelében élő embereket. A kecses ragadozó sokáig persona non gratának minősült a helyi állattartók szemében, a rabláson rajtakapott egyedeket pedig egyszerűen lelőtték. Pedig mit tehet arról a szegény nagymacska, hogy természetes zsákmányát jórészt teljesen kiszorították a haszonállatok? Viszont a gazdálkodó embereknek is meg kell élniük valamiből, érveltek a helyiek. Nos a kompromisszum egészen váratlan módon valósult meg.
A Nemzetközi Hópárduc Alapítvány (International Snow Leopard Trust) páratlan eredményt ért el Mongóliában a helyi emberekkel együttműködve: azok a családok, akik nem pusztítanak el egyetlen hópárducot sem a földjükön, részesei lehetnek egy speciális programnak, amely segít nekik jó áron értékesíteni teve -és yak gyapjúból készült kézműves termékeiket. A hópárduc tehát gonosz kecskerablóból átváltozott valamiféle nemes lénnyé, akit megbecsülve az emberek maguk is előrébb juthatnak az életben, pénzt tehetnek félre a gyerekeik iskoláztatására, stb. Igazi win-win szituáció, ahol a lehetőségekhez képest mindenki jól jár. A kecske is jóllakik, és a hópárduc is megmarad. Más szóval a helyiek pénzhez jutnak, és cserébe nem ritkítják tovább a ragadozóállományt. Családok százai jelentkeznek a programba Mongólia-szerte, és az Alapítvány azóta más országokban is elindította ezt a kezdeményezést. A felnövekvő új generáció ily módon már egészen korán megtanulja ezekben a közösségekben, hogy milyen fontos az egyensúly fenntartása ember és természet között. A csúcsragadozók megritkítása vagy teljes eliminálása egy adott ökoszisztémában beláthatatlan károkat okoz, hiszen így túlszaporodnak a rövidebb életciklusú prédaállatok, ez pedig betegségek kialakulásához vezethet. A biodiverzitás fenntartásához tehát a hópárduc védelme is szervesen kapcsolódik, az Alapítvány munkatársai pedig azóta is fáradhatatlanul nyomoznak a hegy titokzatos szelleme után, és remélik, hogy apránként egyre többet tudhatunk majd meg erről a rejtélyes macskaféléről, és így biztosítani tudjuk hosszú távon a fennmaradását.
